Nehéz elhinni, de az idősebbek boldogabbnak érzik magukat. Victor Kagan pszichoterapeuta, az orvostudományok doktora, aki sokat foglalkozik idősekkel és nagyon idősekkel, megosztotta velünk véleményét ebben a kérdésben.
„Amikor annyi idős leszek, mint te, nekem sem lesz szükségem semmire” – mondta nekem a fiam, amikor 15 éves voltam, én pedig 35 éves voltam. Ugyanezt a mondatot egy 70 éves gyerek is elmondhatja egy 95 évesnek. éves szülő. Ennek ellenére 95 és 75 évesen ugyanarra van szükségük az embereknek, mint 35 évesen. Egyszer egy 96 éves beteg enyhén elpirulva azt mondta: „Tudod, doktor úr, a lélek nem öregszik.”
A fő kérdés persze az, hogy miként látjuk az idősebbeket. 30-40 éve, amikor az ember nyugdíjba ment, kitörölték az életből. Teherré vált, amellyel senki sem tudott mit kezdeni, és ő maga sem tudott mit kezdeni magával. És úgy tűnt, hogy ebben a korban senkinek nincs szüksége semmire. De valójában az öregség nagyon érdekes időszak. Boldog. Számos tanulmány igazolja, hogy a 60-as és 90-es éveikben járó emberek boldogabbnak érzik magukat, mint a fiatalabbak. A hetvenes éveiben járó Carl Whitaker pszichoterapeuta megjegyezte: „A középkor egy fárasztó, kemény maraton, az öregkor a jó tánc élvezete: lehet, hogy a térdek rosszabbul hajolnak, de a tempó és a szépség természetes és nem erőltetett.” Nyilvánvaló, hogy az idősek egyre józanabb elvárásaik vannak, és ott van a szabadság érzése is: nem tartozunk senkinek és nem félünk semmitől. Magam is értékeltem. Nyugdíjba mentem (és tovább dolgozom, ahogy dolgoztam – sokat), de koromhoz képest vigaszdíjat kapok. Ebből a pénzből nem lehet megélni, meg lehet élni belőle, de amikor először megkaptam, elképesztő érzés fogott el – most már mindenre tudok gólt szerezni. Az élet más lett – szabadabb, könnyebb. Az öregség általában lehetővé teszi, hogy jobban odafigyelj magadra, azt csináld, amit akarsz, és amit korábban nem ért el a kezed, és értékelj minden ilyen percet – már nincs sok időd hátra.
Bővebben:
- „Az öregség életünk legboldogabb időszaka lehet”
Buktatók
A másik dolog az, hogy az öregségnek megvannak a maga problémái. Emlékszem a gyerekkoromra – a születésnapok ideje volt, most pedig a temetés idejét élem – veszteség, veszteség, veszteség. A szakmai biztonságom mellett is nagyon nehéz. Idős korban a magány, az önmaga szükségességének problémája úgy hangzik, mint még soha… Bármennyire is szeretik egymást a szülők és a gyerekek, az idős embereknek megvannak a maguk kérdései: hogyan vásároljanak helyet egy temetőben, hogyan szervezzenek temetést, hogyan kell meghalni… A gyerekeknek fáj ezt hallgatni, védekeznek: „Add fel anya, száz évig élsz!” Senki sem akar hallani a halálról. Gyakran hallom a betegektől: „Csak veled tudok erről beszélni, senki mással.” Nyugodtan megbeszéljük a halált, viccelődünk vele, készülünk rá.
Az időskor másik problémája a foglalkoztatás, a kommunikáció. Sokat dolgoztam egy idősek nappali központjában (az USA-ban. – A szerkesztő megjegyzése), és láttam ott embereket, akikkel korábban találkoztam. Aztán nem volt hova letenniük magukat, és egész nap otthon ültek betegen, félig kialudva, egy rakás tünettel… Megjelent egy nappali központ, és teljesen mások lettek: oda vannak húzva, ott tudnak valamit csinálni. , ott valakinek szüksége van rájuk , tudnak egymással beszélgetni, veszekedni – és ez az élet! Érezték, hogy szükségük van önmagukra, egymásra, terveik, gondjaik vannak holnapra, és ez egyszerű – fel kell öltözni, nem kell pongyolában menni… Az, ahogy az ember az utolsó szakaszát éli fontos. Milyen időskor – tehetetlen vagy aktív? Emlékszem a legerősebb benyomásaimra a külföldről, 1988-ban Magyarországon – gyerekekről és idősekről. Gyerekek, akiket senki nem rángat kézen fogva, és nem fenyeget, hogy odaadja a rendőrnek. És az öregek – ápolt, tiszták, egy kávézóban ülve… Ez a kép annyira más volt, mint amit Oroszországban láttam…
Életkor és pszichoterápia
A pszichoterapeuta egy idős ember aktív életének csatornája lehet. Vele mindent meg lehet beszélni, ráadásul segít is. Az egyik páciensem 86 éves volt, és nehezen járt. Hogy segítsek neki eljutni az irodámba, felhívtam, útközben beszélgettünk valamiről, aztán dolgoztunk, és hazavittem. És ez egy egész esemény volt az életében. Emlékszem egy másik betegemre, Parkinson-kórban. Úgy tűnik, mi köze a pszichoterápiának ehhez? Amikor találkoztunk vele, ő maga nem tudott felállni a székből, nem tudott kabátot venni, férje támogatásával valahogy kijutott egy padra. Soha nem volt sehol, néha a gyerekek karjukban vitték a kocsihoz, és elvitték… Elkezdtünk vele dolgozni, és hat hónappal később kart karba öltve sétáltunk a hatalmas ház körül: amikor először mentünk teljes kört. , ez győzelem volt. Sétáltunk 2-3 kört és közben terápiát végeztünk. Aztán férjével elmentek hazájukba, Odesszába, és hazatérve elmondta, hogy életében először ott próbálta ki… a vodkát. Fáztam, fel akartam melegedni: "Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen jó."
Még a súlyos betegekben is hatalmas lehetőség rejlik, a lélek sok mindenre képes. A pszichoterápia bármely életkorban segít az embernek megbirkózni az élettel. Ne győzd le, ne változtasd meg, hanem birkózz meg azzal, ami van. És van benne minden – sár, kosz, fájdalom, szép dolgok… Felfedezhetjük magunkban a lehetőséget, hogy mindezt ne csak az egyik oldalról nézzük. Ez nem „kunyhó, kunyhó, állj vissza az erdőbe, hanem nekem előttem”. A pszichoterápiában az ember választ, és bátorságot nyer ahhoz, hogy különböző szemszögekből lássa. Már nem ihatod az életet, mint fiatalkorodban, pohárral – és nem húz. Igyon egy kortyot, lassan, érezve minden korty ízét.