Az egoizmust egy olyan személyiségjegy határozza meg, amely azokban az emberekben található meg, akik hajlamosak sokat beszélni magukról, elemezni magukat. A nárcizmushoz közel álló egoizmus lehetővé teszi az ember önmagáról alkotott képének javítását azáltal, hogy önmagának hízelget, készségeit, képességeit és egyéb személyes jellemzőit eltúlozza.

Az „egotism” kifejezés az angol „egotism” szónak a 19. század elejéről származó fordításából származik. Mindenekelőtt az általunk ismert „egoizmus” kifejezéssel lefordítva az egoizmus nem ugyanazt jelenti. Valóban, aönzés egy francia szó, amely túlzott önszeretetet jelent; a'beképzeltség az önmagáról való beszélés mániáját jelenti. Bár a szó latin gyöke, az „ego” ugyanaz, a saját érdekeit túlzottan odafigyelő egoista nagyon különbözik az önmagát túlzott szeretettel szerető egoistától.

Önimádatról van szó, a személyiség túlzott érzékeléséről, különösen arról, hogy állandóan önmagáról beszél.

Az egoista állandó vágyat érez, hogy megmutassa és bebizonyítsa másoknak fontosságát, amit óriási örömmel tesz. Gyakran ok nélkül tulajdonít nagy jelentőséget a hétköznapi vagy jóindulatú készségeknek.

Amint láttuk, az egoista olyan ember, aki piedesztálra áll, és élvezi önmagát csodálni. Így olyan emberré válik, aki elzárkózik másoktól, és már nem figyel arra, ami körülötte történik.

Mások szükségletei elsőbbséget élveznek a sajátjaival szemben, és jó okkal sokkal fontosabbnak tartja ezeket. Az egoistának tehát nyilvánvalóan hiányzik az empátiája mások iránt, és arra készteti, hogy ezeket csak a céljai elérésének eszközének tekintse. Az ego fejlesztésének céljai, hogy karizmájával és személyiségével még inkább ragyogjon. Az egoista rendkívül fontos, ha nem túlzott önbizalmat és önbecsülést fejleszt. Emiatt ez az ember elbizakodott, bizonyosságaiba zárkózik, és képtelen megnyílni mások és potenciális tehetségeik vagy sikereik felé.

Másrészt az egoistának perfekcionista a véleménye a dolgokról: világossá teszi, hogy mindenkinél jobban tudja, hogyan kell másoknak viselkedniük. Ez megadja neki az irányítás érzését, amit keres, különben védekezésbe kerül, ha a dolgok nem az utasításoknak megfelelően történnek.

Képesek megzavarni mások békéjét, hogy megszerezzék, amit akarnak, az egoisták olyan emberek, akik nem fogadják el, hogy nem figyelnek rájuk.

Kívülről nézve úgy tűnik, egy egoistának nagy az önbizalma. Azonban nem. Az erős belső bizonytalanság szorításában mindenekelőtt igyekszik elrejteni azt, hisz így elkerüli, hogy az ember ne utasítsa el személyiségét.

Azáltal, hogy fenntartják magukról azt a képet, amelyet a saját szemükben tökéletesnek látnak (és ezt mások szemében komolyan is gondolják), megpróbálnak jobban megfelelni a feladatnak és hatékonyabbak lenni, mint amilyenek valójában. Röviden, a mantrájuk az, hogy soha ne hagyják, hogy úgy tűnjön, mintha elveszítenék az irányítást, akár a helyzet, akár a képük felett. De mindez persze csak illúzió, hiszen az ego olyan, mint mindenki más: sebezhető és tökéletlen.

Ha napi szinten foglalkozol egy egóval, bizonyos sajátosságai hamar az idegekre mennek, és csak egy kis szünetet észlelsz vele. Azonban számos cselekvési kar van, amely lehetővé teszi számára, hogy kiszabaduljon bezártságából, és fokozatosan felkeltse mások és saját vágyai iránti érdeklődését.

Mindenekelőtt hasznos az egoistának hízelegni, megnyugtatni a tulajdonságairól (bár ezeket folyamatosan hirdeti). Paradoxnak tűnik, de emlékeznünk kell arra, hogy az egoista legbelül nem szereti magát annyira, és meg kell nyugtatni, bizalmat adni neki. Amikor megérti, hogy egy „barátságos” zónában van, többé nem forgat mindent maga körül.

Akkor helyénvaló együttérzőnek lenni az egoistával. Miközben válságban van az egójával, azonnal megkönnyebbül, ha szelídséggel és empátiával megértetik vele, hogy megértik.

A kedvesség és a tolerancia kimutatásával, a túlzott türelmességgel bebizonyítjuk az egoistának, hogy hiszünk a képességeiben, nincs mit bizonyítania. Ez csillapítja a kényelmetlenségét. Meg is hallgathatjuk, de anélkül, hogy hagynánk egyedül beszélni, úgy, hogy cserére kényszerítjük, ellenkező esetben elhagyjuk a beszélgetést (vagy akár a szobát vagy a lakást). Ha rákényszeríti, hogy legyen benne a csere, és ne hozzon vissza neki mindent, fokozatosan rájön, hogy vannak szép dolgok, amiket tudni és tudni kell önmagán kívül is.