Megjelenésük ellenére a fák társas lények. Kezdetnek a fák beszélnek egymással. Emellett érzékelik, kölcsönhatásba lépnek és együttműködnek – akár különböző fajok is egymással. Peter Wohlleben német erdész és A fák rejtett élete című könyv szerzője azt is elmondja, hogy etetik fiókáikat, a növekvő palánták tanulnak, és egyes öreg fák feláldozzák magukat a következő generációért.
Míg egyes tudósok Wolleben nézetét szükségtelenül antropomorfnak tartják, a fák, mint különálló, érzéketlen lények hagyományos nézete az idők során változott. Például csaknem egy évszázaddal ezelőtt ismerték fel a „korona félénkségként” ismert jelenséget, amelyben az azonos fajhoz tartozó fák nem érintik egymást, tiszteletben tartva egymás terét. A közeli fák ágai időnként ahelyett, hogy összefonódnának és a fénysugarakért nyomulnának, távol állnak egymástól, udvariasan teret hagyva. Még mindig nincs konszenzus arról, hogy ez hogyan történik – lehet, hogy a növekvő ágak elhalnak a végén, vagy az ágak növekedése elakad, amikor a levelek megérzik a közelben lévő többi levelek által szétszórt infravörös fényt.
Ha a fák ágai szerényen viselkednek, akkor a gyökerekkel minden teljesen más. Az erdőben az egyes gyökérrendszerek határai nemcsak összefonódhatnak, hanem össze is kapcsolódhatnak – esetenként közvetlenül természetes átültetések révén – és földalatti gombafonalak vagy mikorrhiza hálózatain keresztül is. Ezeken a kapcsolatokon keresztül a fák vizet, cukrot és egyéb tápanyagokat cserélhetnek ki, és kémiai és elektromos üzeneteket küldhetnek egymásnak. Amellett, hogy segítik a fák kommunikációját, a gombák tápanyagokat vesznek fel a talajból, és olyan formává alakítják, amelyet a fák használhatnak. Cserébe cukrot kapnak – a fotoszintézis során nyert szénhidrátok akár 30%-a is a mikorrhiza-szolgáltatások kifizetésére megy.
Az úgynevezett „fahálóval” kapcsolatos jelenlegi kutatások nagy része Suzanne Simard kanadai biológus munkáján alapul. Simard az erdő legnagyobb egyedi fáit központoknak vagy „anyafáknak” írja le. Ezeknek a fáknak vannak a legkiterjedtebb és legmélyebb gyökerei, és képesek megosztani a vizet és a tápanyagokat a kisebb fákkal, így a palánták még erős árnyékban is virágozhatnak. A megfigyelések azt mutatják, hogy az egyes fák képesek felismerni közeli rokonaikat, és előnyben részesíteni őket a víz- és tápanyagszállításban. Így az egészséges fák támogatják a sérült szomszédokat – még a lombtalan tuskókat is! – életben tartása hosszú éveken, évtizedeken, sőt évszázadokon keresztül.
A fák nemcsak szövetségeseiket, hanem ellenségeiket is felismerhetik. A tudósok több mint 40 éve azt találták, hogy egy fa, amelyet egy levelevő állat megtámad, etiléngázt szabadít fel. Ha etilént észlelnek, a közeli fák védekezésre készülnek azáltal, hogy fokozzák a vegyszerek termelését, amelyek leveleiket kellemetlenné, sőt mérgezővé teszik a kártevők számára. Ezt a stratégiát először az akácok tanulmányozása során fedezték fel, és úgy tűnik, hogy a zsiráfok már jóval az emberek előtt megértették: miután befejezték az egyik fa leveleinek megevését, általában több mint 50 métert mozognak a széllel szemben, mielőtt egy másik fát felkapnának. kevésbé valószínű, hogy érzékelte a küldött vészjelzést.
A közelmúltban azonban világossá vált, hogy nem minden ellenség vált ki azonos reakciót a fákon. Amikor a szilakat és a fenyőket (és esetleg más fákat) először megtámadják a hernyók, azok reagálnak a hernyó nyálában lévő jellegzetes vegyi anyagokra, és további szagot szabadítanak fel, amely vonzza a parazita darázs bizonyos fajtáit. A darazsak lerakják petéiket a hernyók testébe, a felbukkanó lárvák pedig belülről falják fel gazdájukat. Ha a levelek és ágak sérülését olyasmi okozza, amiben a fának nincs ellentámadási eszköze, például szél vagy fejsze, akkor a kémiai reakció a gyógyulást, nem pedig a védekezést célozza.
A fák újonnan felismert „viselkedései” közül azonban sok a természetes növekedésre korlátozódik. Az ültetvényeken például nincs anyafa, és nagyon kevés a kapcsolat. A fiatal fákat gyakran újratelepítik, és a gyenge földalatti kapcsolatokat gyorsan megszakítják. Ebben a megvilágításban a modern erdészeti gyakorlatok szinte szörnyűnek tűnnek: az ültetvények nem közösségek, hanem buta lények rajok, amelyeket gyárilag nevelnek és vágnak ki, mielőtt valóban élni tudtak volna. A tudósok azonban nem hiszik el, hogy a fáknak vannak érzései, vagy hogy a fák felfedezett képessége, hogy kölcsönhatásba lépjenek egymással, a természetes szelekción kívül másnak köszönhető. Az azonban tény, hogy a fák egymást támogatva védett, nedves mikrokozmoszot hoznak létre, amelyben nekik és leendő utódaiknak lesz a legnagyobb esélyük a túlélésre és a szaporodásra. Ami számunkra erdő, az a fák közös otthona.