Tudod ezt: nem voltál túl kényes és nem sértett meg valakit, és ennek az eseménynek az emléke évek múltán gyötör? Tim Urban blogger beszél erről az irracionális érzésről, amelyre egy különleges nevet talált ki - "kulcsosság".
Egy nap apám mesélt nekem egy vicces történetet a gyerekkorából. Rokonságban állt az apjával, a nagyapámmal, aki most meghalt, a legboldogabb és legkedvesebb férfi, akit valaha is ismertem.
Egy hétvégén nagyapám hozott haza egy doboz új társasjátékot. Clue-nak hívták. Nagyapa nagyon örült a vásárlásnak, és meghívta apámat és a nővérét (akkor 7 és 9 évesek voltak) játszani. Mindenki a konyhaasztal körül ült, nagyapa kinyitotta a dobozt, elolvasta az utasításokat, elmagyarázta a szabályokat a gyerekeknek, kiosztotta a kártyákat és előkészítette a játékteret.
Mielőtt azonban elkezdhették volna, megszólalt a csengő: a környékbeli gyerekek hívták apjukat és a nővérét, hogy játsszanak az udvarra. Azok habozás nélkül felszálltak a helyükről, és barátaikhoz rohantak.
Ezek az emberek maguk nem szenvedhetnek. Semmi szörnyűség nem történt velük, de valamiért fájdalmasan aggódom miattuk.
Amikor néhány órával később visszatértek, a játékdobozt eltették a szekrényben. Aztán apa nem tulajdonított jelentőséget ennek a történetnek. De telt az idő, és időnként eszébe jutott, és minden alkalommal kényelmetlenül érezte magát.
Elképzelte a nagyapját, aki egyedül maradt az üres asztalnál, és megdöbbent, hogy a játékot ilyen hirtelen törölték. Talán ült egy darabig, aztán elkezdte gyűjteni a kártyákat egy dobozba.
Miért mondta el hirtelen apám ezt a történetet? Beszélgetésünkben előtérbe került. Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy nagyon szenvedek, együttérezek az emberekkel bizonyos helyzetekben. Ráadásul ezek az emberek maguk egyáltalán nem szenvednek. Semmi szörnyű nem történt velük, és valamiért aggódom miattuk.
Apa azt mondta: „Értem, mire gondolsz”, és eszébe jutott a játékról szóló történet. Megdöbbentett. A nagyapám nagyon szerető apa volt, annyira megihlette ennek a játéknak a gondolata, és a gyerekek annyira csalódást okoztak neki, szívesebben kommunikáltak társaival.
Nagyapám a fronton volt a második világháború idején. Biztos elvtársakat veszített, talán meg is halt. Valószínűleg ő maga is megsebesült – most nem derül ki. De ugyanaz a kép kísért engem is: a nagypapa lassan visszateszi a játék darabjait a dobozba.
Ritkák az ilyen történetek? A Twitter nemrég felrobbantott egy történetet egy férfiról, aki meghívta hat unokáját látogatóba. Régóta nem voltak együtt, az öreg már nagyon várta őket, 12 hamburgert főzött maga… De csak egy unokája jött hozzá.
Ugyanaz a történet, mint a Clue játéknál. És ennek a szomorú embernek a fotója hamburgerrel a kezében az elképzelhető "legkulcsosabb" kép.
Elképzeltem, ahogy ez a legkedvesebb öregember bemegy a szupermarketbe, megvesz mindent, ami a főzéshez kell, és a lelke énekel, mert alig várja, hogy találkozhasson az unokáival. Hogy aztán hazajön, és szeretettel készíti el ezeket a hamburgereket, fűszerezi, pirítja meg a zsemléket, és próbál mindent tökéletessé tenni. Saját fagylaltot készít. És akkor minden elromlik.
Képzelje el ennek az estének a végét: hogyan csomagol be nyolc el nem evett hamburgert, és beteszi a hűtőbe… Valahányszor kivesz egyet, hogy felmelegedjen magának, eszébe jut, hogy elutasították. Vagy talán nem takarítja ki őket, hanem azonnal kidobja a szemetesbe.
Az egyetlen dolog, ami segített abban, hogy ne essek kétségbe, amikor ezt a történetet olvastam, az az, hogy az egyik unokája elment a nagyapjához.
Annak megértése, hogy ez irracionális, nem könnyíti meg a „kulcsosság” megtapasztalását
Vagy egy másik példa. A 89 éves nő elegánsan felöltözve ment el kiállításának megnyitójára. És akkor? Egyik rokon sem jött el. Összegyűjtötte a festményeket és hazavitte őket, bevallotta, hogy hülyének érzi magát. Neked kellett ezzel foglalkoznod? Ez egy átkozott kulcs.
A filmesek a vígjátékok „kulcsát” erõvel és fõleg kihasználják – emlékezzünk legalább a régi szomszédra az „Egyedül otthon” filmbõl: édes, magányos, félreértett. Azok számára, akik kitalálják ezeket a történeteket, a „kulcs” csak egy olcsó trükk.
A „kulcsosság” egyébként nem feltétlenül az idős emberekhez kötődik. Körülbelül öt évvel ezelőtt a következő történt velem. A házból kilépve futárral futottam össze. Egy halom csomaggal ácsorgott a bejáratnál, de nem tudott bejutni a bejáraton – úgy tűnik, a címzett nem volt otthon. Látva, hogy kinyitom az ajtót, odarohant hozzá, de nem volt ideje, és a lány az arcába csapódott. Utánam kiáltott: „Ki tudnád nyitni nekem az ajtót, hogy behozhassam a csomagokat a bejárathoz?”
Az ilyen esetekben szerzett tapasztalataim meghaladják a dráma mértékét, valószínűleg több tízezerszeresét.
Elkéstem, borzalmas volt a hangulatom, már mentem tíz lépést. Válaszul dobott: „Elnézést, sietek” – indult tovább, miután a szeme sarkából ránézett. Nagyon kedves ember arca volt, akit levert az a tény, hogy a világ ma könyörtelen vele szemben. Még most is a szemem előtt áll ez a kép.
A „kulcsosság” valójában egy furcsa jelenség. Nagyapám valószínűleg egy órán belül megfeledkezett a Clue-val történt incidensről. Futár 5 perc után nem emlékezett rám. És még a kutyám miatt is „kulcsnak” érzem magam, ha kéri, hogy játsszon vele, és nincs időm ellökni. Az ilyen esetekben szerzett élményeim meghaladják a dráma léptékét, talán több tízezerszeresét.
Annak megértése, hogy ez irracionális, nem könnyíti meg a „kulcsosság” megtapasztalását. Arra vagyok ítélve, hogy egész életemben „kulcsnak” érezzem magam, különféle okok miatt. Az egyetlen vigasz a hír friss címe: „A szomorú nagypapa már nem szomorú: menj el hozzá piknikezni több ezer ember".