Nem emlékszem, hány éves voltam akkor, körülbelül hét éves lehet. Anyámmal elmentünk a faluba Vera nagymamához.
A falut Varvarovkának hívták, aztán a nagymamát a legkisebb fia vitte el onnan, de az a falu, a környék, a szoloncsaki sztyepp növényei, a ház, amit nagyapám trágyából épített, a kert, mindez beleragadt az emlékezet, és mindig a lélek rendkívüli boldogságának és az iránti nosztalgiának a keverékét okozza, hogy ezt az időt már nem lehet visszaadni.
A kertben, a legtávolabbi sarokban napraforgó nőtt. A napraforgók között gyepet takarítottak, középre csapot vertek. Egy kis borjút egy fogashoz kötöttek. Nagyon kicsi volt, tejszaga volt. Borkának neveztem el. Amikor odajöttem hozzá, nagyon örült, mert egész nap a fogas körül bolyongani nem túl szórakoztató. Olyan vastag basszushangon kedvesen lehalkított. Odamentem hozzá és megsimogattam a bundáját. Olyan szelíd volt, csendes… És hatalmas, barna feneketlen, hosszú szempillákkal borított szemei mintha egyfajta transzba sodortak volna, leültem egymás mellé a térdemre, és elhallgattunk. Rendkívüli rokonsági érzésem volt! Csak le akartam ülni mellette, hallani a szipogását, és néha még mindig olyan gyerekes, enyhén gyászos halkan… Borka valószínűleg panaszkodott nekem, hogy mennyire szomorú itt, hogy látni akarja az anyját és futni akar, de a kötél. nem engedte. A csap körül már kitapostak egy ösvényt… Nagyon sajnáltam, de persze nem tudtam kioldani, kicsi volt és buta, és persze biztosan felmászott volna valahova.
Játszani akartam, elkezdtünk vele futni, ő hangosan nyávogni kezdett. Jött a nagymama és szidott, mert kicsi volt a vádli, és eltörhetett a lába.
Általában elszöktem, annyi érdekes dolog volt… és ő egyedül maradt, nem értette, hová megyek. És áthatóan panaszosan motyogni kezdett. De naponta többször futottam hozzá… és este a nagymamám elvitte a fészerbe az anyjához. És hosszan dünnyögött, láthatóan elmesélte anyjának, a tehénnek mindazt, amit a nap folyamán tapasztalt. És anyám olyan vastag, hangzatos guruló motyogással válaszolt neki…
Már belegondolni is ijesztő, hány éve, és még mindig lélegzetvisszafojtva emlékszem Borkára.
És örülök, hogy akkor senki nem akart borjúhúst, és Borkának boldog gyerekkora volt.
De hogy utána mi történt vele, arra már nem emlékszem. Akkoriban nem igazán értettem, hogy az emberek lelkiismeretfurdalás nélkül megölik és megeszik… a barátaikat.
Neveld fel őket, adj nekik kedves neveket… beszélj velük! Aztán eljön a nap és se la vie. Sajnálom barátom, de nekem kell adnod a húsodat.
Nincs választásod.
Szintén szembetűnő az emberek teljesen cinikus vágya, hogy mesékben és rajzfilmekben humanizálják az állatokat. Szóval, humanizálni, és a képzelet gazdagsága elképesztő… És soha nem gondoltunk rá! Humanizálni nem ijesztő, akkor van egy bizonyos lény, amely a képzeletünkben már szinte egy személy. Nos, mi szerettük volna…
Az ember furcsa lény, nem csak gyilkol, szereti ezt különleges cinizmussal és démoni képességével teljesen nevetséges következtetéseket levonni, minden tettét megmagyarázni.
És az is furcsa, hogy miközben azt üvölti, hogy állati fehérjére van szüksége az egészséges léthez, kulináris élvezeteit az abszurditásig viszi, számtalan olyan receptet varázsolva elő, amelyekben ez a szerencsétlen fehérje olyan elképzelhetetlen kombinációkban és arányokban jelenik meg, sőt párosul. zsírokkal és borokkal, amelyek csak csodálkoznak ezen a képmutatáson. Minden egy szenvedélynek van kitéve – az epikuraizmusnak, és minden alkalmas az áldozatra.
De sajnos. Az ember nem érti meg, hogy idő előtt megásja a saját sírját. Inkább ő maga lesz sétáló sír. Így éli le értéktelen életének napjait, meddő és hiábavaló próbálkozásokban, hogy megtalálja a vágyott BOLDOGSÁGOT.
6.5 milliárd ember él a Földön. Ezeknek mindössze 10-12%-a vegetáriánus.
Egy ember körülbelül 200-300 gr-ot eszik. HÚS naponta legalább. Persze hol többet, hol kevesebbet.
TUDOD KISZÁMÍTANI NAPONTA MENNYIRE SZÜKSÉGE a telhetetlen emberiségünknek egy kg húsra??? És mennyit kell naponta gyilkossághoz??? A világ összes holokausztja üdülőhelynek tűnhet ehhez a szörnyű és számunkra már megszokott, MINDENNAPI folyamathoz képest.
Olyan bolygón élünk, ahol jogos gyilkosságokat követnek el, ahol minden a gyilkosság igazolásának van alárendelve és kultuszba emelve. Az egész ipar és gazdaság gyilkosságokon alapul.
És fáradtan rázzuk az öklünket, hibáztatva a rossz bácsikat, nagynéniket – terroristákat… Mi magunk teremtjük ezt a világot és annak energiáját, és akkor miért kiáltunk fel szomorúan: Minek, minek??? Semmiért, csak úgy. Valaki annyira akarta. És nincs más választásunk. Ce la vie?