Annak érzelmi lenyomata, amit öntudatlanul a szüleinktől tanultunk, mindig erősebb, mint amit tudatosan tanulunk. Ez automatikusan reprodukálódik, amikor érzelmekben vagyunk, és mindig érzelmekben vagyunk, mert mindig van stressz. Alexander Gordon beszélgetése Olga Troitskaya pszichoterapeutával. www.psychologos.ru
hanganyag letöltése
A pszichoterápia természetesen üzeneteként közvetíti a „kicsi vagyok, a világ nagy” fogalmat.
Mindenkinek megvan a maga szakmai deformációja. Ha egy rendőrnek évek óta csak tolvajok, szélhámosok és prostituáltak állnak a szeme előtt, az emberekről alkotott nézetei olykor számára észrevétlenül kevésbé rózsásak. Ha olyanokhoz érkezik pszichoterapeuta, akik nem tudnak egyedül megbirkózni az élet nehézségeivel, nem képesek megtalálni a kölcsönös megértést másokkal, nehezen tudják kontrollálni magukat és állapotaikat, akik nem szoktak felelős döntéseket hozni, ez fokozatosan formálja a egy pszichoterapeuta szakmai látásmódja.
A pszichoterapeuta általában arra törekszik, hogy növelje a páciens saját képességeibe vetett bizalmát, azonban abból a kimondatlan előfeltevésből (feltevésből) indul ki, hogy a valóságban nem lehet sokat várni a pácienstől. Az emberek nem a legleleményesebb állapotban, érzelmekkel jönnek a találkozóra, általában még a kérésüket sem tudják egyértelműen megfogalmazni – az áldozat helyzetébe kerülnek… Egy ilyen betegnek komoly feladatokat állítani a világ átalakítására vagy mások megváltoztatására lehetetlen és szakmailag nem megfelelő pszichoterápiás látásmódban. A betegre csak az lehet orientálható, hogy rendet rakjon magában, elérje a belső harmóniát, alkalmazkodjon a világhoz. Ha metaforával élünk, egy pszichoterapeuta számára a világ általában nagy és erős, az ember pedig (legalábbis aki eljött hozzá) kisebb és gyengébb a világhoz képest. Lásd →
Az ilyen nézetek egyaránt jellemzőek lehetnek a pszichoterapeutára és az „utca emberére”, akit átitattak az ilyen nézetek és hiedelmek.
Ha a kliens a nagy tudattalan előtt már azt hiszi, hogy kicsi, akkor nehéz lehet meggyőzni, mindig megvan a kísértés, hogy pszichoterápiás módon dolgozzunk vele. Hasonlóan, a másik irányba: az a kliens, aki hisz a saját erejében, tudata és értelme erejében, szkeptikusan morog, amikor a tudattalanról beszél. Hasonlóképpen, ha egy pszichológus maga hisz az elme erejében, akkor meggyőző lesz a fejlődéslélektanban. Ha nem hisz az elmében, és hisz a tudattalanban, akkor csak pszichoterapeuta lesz.