"Csak spoiler nélkül!" — ez a mondat szinte minden filmkritikust fehér lángra tud hozni. És nem csak ő. Rettenetesen félünk attól, hogy idő előtt megtudjuk a végkifejletet – azért is, mert biztosak vagyunk abban, hogy ebben az esetben reménytelenül tönkremegy egy műalkotás megismerésének öröme. De tényleg így van?
Az emberek minden kultúrában és minden időben meséltek. És ezeken az évezredeken keresztül pontosan megértettük, mitől érdekes minden történet, formátumtól függetlenül. Egy jó történet egyik legfontosabb része a vége. Igyekszünk mindent megtenni, hogy ne tudjunk idő előtt egy olyan film végét, amit még nem láttunk, vagy egy olyan könyvet, amit még nem olvastunk. Amint véletlenül meghalljuk valakinek az újramondásában a végét, úgy tűnik, hogy a benyomás visszavonhatatlanul tönkremegy. Az ilyen bajokat „spoilernek” nevezzük (az angolból spoil - „spoil”).
De nem érdemlik meg a rossz hírüket. Egy közelmúltban végzett tanulmány kimutatta, hogy ha egy történet végét olvasás előtt ismerjük, az nem rontja a szövegértést. Éppen ellenkezőleg: lehetővé teszi a történelem teljes élvezetét. Ez a spoiler paradoxon.
Nicholas Christenfeld és Jonathan Leavitt, a Kaliforniai Egyetem kutatói három kísérletet végeztek John Updike, Agatha Christie és Anton Pavlovich Chekhov 12 novellájával. Minden történetnek voltak emlékezetes cselekményei, ironikus fordulatai és találós kérdések. Két esetben az alanyoknak előre elmondták a végét. Egyeseknek felajánlották, hogy külön szövegben olvassák fel, mások spoilert tartalmaztak a főszövegben, és a befejezés már az első speciálisan elkészített bekezdésből ismertté vált. A harmadik csoport a szöveget eredeti formájában kapta meg.
Ez a tanulmány megváltoztatja a spoilerek gondolatát, mint valami káros és kellemetlen.
A tanulmány eredményei azt mutatták, hogy minden történettípusban (ironikus fordulat, rejtély és felidéző történet) a résztvevők az „elrontott” verziókat részesítették előnyben az eredetiekkel szemben. Leginkább azok a szövegek tetszettek az alanyoknak, amelyekre a szöveg elejére spoiler került.
Ez megváltoztatja azt az elképzelést, hogy a spoilerek károsak és kellemetlenek. Hogy megértsük, miért van ez így, vegyük figyelembe Fritz Heider és Mary-Ann Simmel, a Smith College 1944-es tanulmányát. A mai napig nem veszítette el jelentőségét.
A résztvevőknek két háromszögből, egy körből és egy négyzetből álló animációt mutattak be. Annak ellenére, hogy az egyszerű geometrikus alakzatok kaotikusan mozogtak a képernyőn, az alanyok szándékokat, indítékokat tulajdonítottak ezeknek a tárgyaknak, „humanizálva” őket. A legtöbb alany a kört és a kék háromszöget „szerelmesnek” írta le, és megjegyezte, hogy a nagy, rossz szürke háromszög próbált az útjukba kerülni.
Ez a tapasztalat a történetmesélés iránti szenvedélyünket mutatja. Társas állatok vagyunk, és a történetek fontos eszközt jelentenek ahhoz, hogy megértsük az emberi viselkedést, és kommunikálhassuk megfigyeléseinket másokkal. Ez összefügg azzal, amit a pszichológusok „elmeelméletnek” neveznek. Durván leegyszerűsítve a következőképpen írható le: képesek vagyunk megérteni és magunkon kipróbálni mások gondolatait, vágyait, indítékait és szándékait, és ezt felhasználjuk cselekedeteik és viselkedésük előrejelzésére és magyarázatára.
Képesek vagyunk megérteni mások szándékait, és megjósolni, milyen viselkedést fognak okozni. A történetek azért fontosak, mert lehetővé teszik számunkra, hogy közöljük ezeket az ok-okozati összefüggéseket. Tehát egy történet akkor jó, ha betölti funkcióját: információt közvetít másoknak. Ezért vonzóbb egy „elrontott” történet, aminek a vége előre ismert: könnyebben megértjük. A tanulmány szerzői a következőképpen írják le ezt a hatást: „a befejezés nem ismerete elronthatja az élvezetet, elterelve a figyelmet a részletekről és az esztétikai tulajdonságokról”.
Valószínűleg többször is tanúja volt annak, hogy egy jó sztori megismétlődik és keresett lehet, annak ellenére, hogy a végkifejletet már régóta mindenki ismeri. Gondolj azokra a történetekre, amelyek kiállták az idő próbáját, mint például Oidipusz mítosza. Annak ellenére, hogy a vége ismert (a hős megöli az apját és feleségül veszi az anyját), ez nem csökkenti a hallgató részvételét a történetben.
A történelem segítségével közvetítheti az események sorrendjét, megértheti mások szándékait.
„Talán kényelmesebb számunkra az információk feldolgozása, és könnyebb a történelem mélyebb megértésére összpontosítani” – javasolja Jonathan Leavitt. Ez azért fontos, mert történeteket használunk összetett gondolatok közvetítésére, a vallási meggyőződéstől a társadalmi értékekig.
Vegyük Jób történetét az Ószövetségből. Az izraeliták ezt a példázatot adták tovább, hogy megmagyarázzák az utókornak, miért szenvedhet és lehet boldogtalan egy jó, istenfélő ember. A történeteken keresztül bonyolult ideológiákat közvetítünk, mert könnyebben feldolgozhatók és tárolhatók, mint a formális szöveg.
Kutatások kimutatták, hogy pozitívabban reagálunk az információra, ha azt narratív formában adjuk elő. A „tényként” közölt információkat kritikai elemzésnek vetjük alá. A történetek hatékony módja az összetett ismeretek közvetítésének. Gondoljunk csak bele: a szavak segíthetnek megérteni egyetlen kifejezést vagy fogalmat, de egy történet egész eseménysort közvetíthet, megértheti mások szándékait, etikai szabályait, hiedelmeit és társadalmi konvencióit.
Spoiler – nem mindig rossz. Leegyszerűsíti az összetett történetet, így könnyebben megérthető. Neki köszönhetően jobban foglalkozunk a történelemmel, és mélyebb szinten értjük azt. És talán, ha ez a "romlott" történet elég jó, akkor még több ezer évig élhet.
Szerző – Adori Duryappa, pszichológus, író.