Emlékezzen minden napra minden részletében: ki mondta, mit és mit viselt, milyen volt az időjárás és milyen zene szólt; mi történt a családban, a városban vagy az egész világon. Hogyan élnek azok, akiknek fenomenális önéletrajzi emlékezete van?
Ajándék vagy kín?
Ki ne szeretné fejleszteni a memóriáját, ki ne szeretné, hogy gyermeke memorizálási szuperképességeket fejlesszen ki? De sokaknak, akik „mindenre emlékeznek”, furcsa ajándékuk jelentős kényelmetlenséget okoz: az emlékek állandóan olyan élénken és részletesen bukkannak elő, mintha mindez most történne. És ez nem csak a jó időről szól. „Az összes átélt fájdalom, a neheztelés nem törlődik ki az emlékezetből, és továbbra is szenvedést okoz” – mondja James McGaugh, az irvine-i Kaliforniai Egyetem (USA) neuropszichológusa. 30, fenomenális memóriával rendelkező férfit és nőt vizsgált meg, és megállapította, hogy életük minden napja és órája minden erőfeszítés nélkül örökre bevésődik az emlékezetbe *. Egyszerűen nem tudják, hogyan kell elfelejteni.
érzelmi memória.
Ennek a jelenségnek az egyik lehetséges magyarázata az emlékezet és az érzelmek kapcsolata. Jobban emlékszünk az eseményekre, ha élénk élmények kísérik őket. Az intenzív ijedtség, gyász vagy öröm pillanatai azok, amelyek hosszú évekig szokatlanul elevenek maradnak, részletgazdag felvételek, mintha lassított felvételek lennének, és velük együtt hangok, szagok, tapintható érzések. James McGaugh azt sugallja, hogy a szupermemóriával rendelkezők között talán az a fő különbség, hogy agyuk folyamatosan nagyon magas idegi izgalmat tart fenn, a szupermemorizálás pedig csak mellékhatása a túlérzékenységnek és az ingerlékenységnek.
A memória megszállottsága.
A neuropszichológus észrevette, hogy azok, akik „mindenre emlékeznek”, és akik rögeszmés-kényszeres betegségben szenvednek, ugyanazok az agyterületek aktívabbak. A rögeszmés-kényszeres zavar abban nyilvánul meg, hogy az ember ismétlődő cselekvések, rituálék segítségével próbál megszabadulni a zavaró gondolatoktól. Élete eseményeinek állandó felidézése minden részletében rögeszmés cselekedetekhez hasonlít. Azok az emberek, akik mindenre emlékeznek, hajlamosabbak a depresszióra (persze – hogy állandóan fejükben görgessék végig életük összes szomorú epizódját!); ráadásul a pszichoterápia számos módszere nem használ számukra – minél jobban megértik múltjukat, annál inkább a rosszra koncentrálnak.
De vannak példák az ember és szupermemória harmonikus „kapcsolataira” is. Marilu Henner (Marilu Henner) amerikai színésznő például készségesen elmeséli, hogyan segíti munkáját az emlékezet: nem kerül semmibe sírni vagy nevetni, ha a forgatókönyv megkívánja – csak emlékezzen egy szomorú vagy vicces epizódra saját életéből. "Ráadásul gyerekként úgy döntöttem: mivel még emlékszem bármelyik napra, legyen az jó vagy rossz, jobb, ha megpróbálom minden napomat valami fényes és örömtelivel feltölteni!"
* Neurobiology of Learning and Memory, 2012, vol. 98, № 1.