Mi akadályoz meg abban, hogy elmenj, ha nem vagy elégedett a munkáddal vagy kapcsolatoddal?

„Valahányszor zsákutcában találom magam, és megértem, hogy semmi sem fog változni, azonnal felbukkannak a lehetséges okok a fejemben, hogy miért ne hagyjam el őt. Ez feldühíti a barátnőimet, mert csak azt tudom mondani, hogy mennyire boldogtalan vagyok, ugyanakkor nincs bátorságom elmenni. 8 éve vagyok házas, az elmúlt 3 évben teljes kínszenvedés lett a házasság. Mi a helyzet?"

Ez a beszélgetés érdekelt. Azon tűnődtem, miért nehéz az embereknek elmenni, még akkor is, ha teljesen boldogtalanok. Végül könyvet írtam a témáról. Ennek nem csak az az oka, hogy kultúránkban fontosnak tartják a kitartást, a tovább küzdést és a feladást. Az emberek biológiailag arra vannak programozva, hogy ne hagyják el korán.

A lényeg az ősöktől az örökségben maradt attitűdökben van. Sokkal könnyebb volt túlélni egy törzs tagjaként, ezért az ókori emberek, tartva a jóvátehetetlen hibáktól, nem mertek önállóan élni. A tudattalan gondolkodási mechanizmusok továbbra is működnek, és befolyásolják döntéseinket. Zsákutcába vezetnek. Hogyan lehet kikerülni belőle? Az első lépés az, hogy kitaláljuk, milyen folyamatok bénítják meg a cselekvési képességet.

Félünk a „befektetések” elvesztésétől

Ennek a jelenségnek a tudományos neve az elsüllyedt költségek tévedése. Az elme fél, hogy időt, erőfeszítést, pénzt veszít, amit már elköltöttünk. Egy ilyen álláspont kiegyensúlyozottnak, ésszerűnek és felelősségteljesnek tűnik – nem kellene egy felnőtt embernek komolyan vennie a befektetéseit?

Valójában nem. Minden, amit elköltöttél, már elment, és a „befektetést” nem fogod visszaadni. Ez a gondolkodási tévedés visszatart – „Már tíz évet elpazaroltam az életemből erre a házasságra, ha most kilépek, minden idő elvész!” -, és megakadályozza, hogy azon gondolkodjon, mit érhetünk el egy, két vagy öt év alatt, ha mégis a távozás mellett döntünk.

Becsapjuk magunkat azzal, hogy ott látjuk a javuló tendenciákat, ahol ezek nincsenek.

Az agy két jellemzőjének köszönhető ez: az a hajlam, hogy a „majdnem nyerést” valódi győzelemként tekintsék, és az időszakos megerősítésnek való kitettség. Ezek a tulajdonságok az evolúció eredménye.

A tanulmányok szerint a „Majdnem nyerő” hozzájárul a kaszinó- és szerencsejáték-függőség kialakulásához. Ha 3-ből 4 egyforma szimbólum esett a nyerőgépre, ez nem növeli annak valószínűségét, hogy legközelebb mind a 4 ugyanolyan lesz, de az agy biztos abban, hogy még egy kicsivel több, és a főnyeremény a miénk lesz. Az agy a „majdnem győzelemre” ugyanúgy reagál, mint a valódi győzelemre.

Ezen kívül az agy fogékony az úgynevezett szakaszos megerősítésre. Az egyik kísérletben Burres Skinner amerikai pszichológus három éhes patkányt helyezett karokkal ellátott ketrecbe. Az első ketrecben a kar minden egyes megnyomása táplálékot adott a patkánynak. Amint a patkány erre rájött, más dolgokba kezdett, és megfeledkezett a karról, amíg meg nem éhezett.

A második ketrecben a kar megnyomása semmit sem csinált, és amikor a patkány ezt megtanulta, azonnal megfeledkezett a kart. De a harmadik ketrecben a patkány a kart megnyomva hol kapott táplálékot, hol nem. Ezt nevezik szakaszos megerősítésnek. Ennek eredményeként az állat szó szerint megőrült, megnyomta a kart.

Az időszakos megerősítés ugyanolyan hatással van az emberi agyra. Ha a cselekvések csak néha hoznak eredményt, az különös kitartást ébreszt, és indokolatlan optimizmust ad. Nagyon valószínű, hogy az agy egy egyedi esetet vesz fel, eltúlozza annak jelentőségét, és meggyőz bennünket arról, hogy ez egy általános tendencia része.

Például egy házastárs egyszer úgy viselkedett, ahogy kérted, és azonnal eltűnnek a kételyek, és az agy szó szerint sikolt: „Minden rendben lesz! Jobban lett.» Aztán a partner felveszi a régit, és megint azt gondoljuk, hogy nem lesz boldog család, aztán minden ok nélkül hirtelen szerető és gondoskodó lesz, és újra azt gondoljuk: „Igen! Minden sikerülni fog! A szerelem mindent legyőz!"

Jobban félünk attól, hogy elveszítjük a régit, mint az újat.

Mindannyian annyira el vagyunk rendezve. Daniel Kahneman pszichológus közgazdasági Nobel-díjat kapott, mert bebizonyította, hogy az emberek kockázatos döntéseket hoznak elsősorban a veszteségek elkerülésének vágya alapján. Lehet, hogy kétségbeesett vakmerőnek tartod magad, de a tudományos bizonyítékok mást sugallnak.

A lehetséges előnyöket felmérve szinte mindenre készen állunk, hogy elkerüljük a garantált veszteségeket. A „ne veszítsd el, amid van” gondolkodásmód uralkodik, mert legbelül mindannyian nagyon konzervatívak vagyunk. És még ha nagyon boldogtalanok vagyunk is, biztosan van valami, amit nem akarunk elveszíteni, különösen, ha nem képzeljük el, mi vár ránk a jövőben.

És mi az eredmény? Ha belegondolunk, mit veszíthetünk, olyan, mintha 50 kilós súllyal béklyót raknánk a lábunkra. Néha mi magunk is akadályokká válunk, amelyeket le kell győzni ahhoz, hogy valamit megváltoztassunk az életben.