Milyen személyes problémákat lehet megoldani az életek tanulmányozásával, és miért ne lehetne Istent színre vinni? Beszélgetés Leonyid Ogorodnovval, az idén 10. életévét betöltő agiodráma módszertan szerzőjével.
Pszichológiák: „Agio” görögül „szent”, de mi a hagiodráma?
Leonyid Ogorodnov: Amikor ez a technika megszületett, egy adott cselekményen pszichodráma, azaz drámai improvizáció segítségével vittük színpadra a szentek életét. Most tágabban határoznám meg a hagiodrámát: ez egy pszichodramatikus mű a Szent Hagyommal.
Az életeken kívül ide tartozik az ikonok színrevitele, a szentatyák szövegei, az egyházi zene és az építészet. Például tanítványom, Julia Trukhanova pszichológus, a templom belsejét helyezte el.
A belső tér elhelyezése – lehetséges?
Mindent fel lehet tenni, ami a legtágabb értelemben vett szövegnek, vagyis szervezett jelrendszernek tekinthető. A pszichodrámában bármely tárgy megtalálhatja a hangját, megmutathatja a karakterét.
Például a „Templom” gyártásában szerepek voltak: a tornác, a templom, az ikonosztáz, a csillár, a tornác, a templom lépcsői. A „Lépések a templomba” szerepét választó résztvevő bepillantást tapasztalt: rájött, hogy ez nem csak egy lépcső, ezek a lépcsők kalauzok a mindennapi életből a szakrális világba.
A produkciók résztvevői – kik ők?
Egy ilyen kérdés a tréning fejlesztését foglalja magában, amikor a célközönség meghatározásra kerül, és termék születik számára. De nem csináltam semmit. Azért kerültem be a hagiodrámába, mert érdekes volt számomra.
Így hát feladtam egy hirdetést, és felhívtam a barátaimat is, és azt mondtam: "Gyertek, csak a szobát kell fizetni, játsszunk, és meglátjuk, mi lesz." És jöttek is akiket ez érdekelt, elég sokan voltak. Végül is vannak olyan korcsok, akik érdeklődnek a XNUMX. századi ikonok vagy bizánci szent bolondok iránt. Így volt ez a hagiodrámával is.
Agiodráma – terápiás vagy oktatási technika?
Nemcsak terápiás, hanem oktató jellegű is: a résztvevők nemcsak megértik, hanem személyes tapasztalatot is szereznek arról, hogy mi a szentség, kik az apostolok, mártírok, szentek és más szentek.
Ami a pszichoterápiát illeti, a hagiodráma segítségével pszichológiai problémákat lehet megoldani, de a megoldás módja eltér a klasszikus pszichodrámában alkalmazott módszertől: ehhez képest a hagiodráma természetesen felesleges.
Az Agiodráma lehetővé teszi, hogy megtapasztald az Isten felé fordulást, túllépj saját „én”-eden, többré válj, mint a te „éned”
Mi értelme a szenteket bevezetni a színrevitelbe, ha csak anyát és apát lehet tenni? Nem titok, hogy a legtöbb problémánk a szülő-gyerek kapcsolatokhoz kapcsolódik. Az ilyen problémák megoldása a mi „én”-ünkben rejlik.
Az Agiodráma szisztematikus munka transzcendentális, jelen esetben vallási, spirituális szerepekkel. A „transzcendens” azt jelenti, hogy „átlépés a határon”. Természetesen az ember és Isten közötti határt csak Isten segítségével lehet átlépni, hiszen azt Ő állapítja meg.
De például az ima megszólítás Istenhez, az „ima” pedig transzcendentális szerep. Az Agiodráma lehetővé teszi számodra, hogy megtapasztald ezt a megtérésedet, hogy túllépj – vagy legalább megpróbáld – saját „én” határain, hogy többré válj, mint az „én”.
Ilyen célt nyilván elsősorban a hívők tűznek ki maguk elé?
Igen, elsősorban hívők, de nem csak. Még mindig "szimpatikus", érdeklődő. De a mű másként épül fel. Sok esetben a hívőkkel folytatott hagiodramatikus munka nevezhető kiterjedt bűnbánatra való felkészülésnek.
A hívőknek vannak például kétségeik vagy haragjuk, zúgolódnak Isten ellen. Ez megakadályozza őket abban, hogy imádkozzanak, kérjenek Istentől valamit: hogyan kérjenek olyasvalakit, akire haragszom? Ez az az eset, amikor két szerep ragad össze: az imádkozó transzcendentális és a haragos pszichológiai szerepe. És akkor a hagiodráma célja ezeknek a szerepeknek a szétválasztása.
Miért hasznos a szerepek szétválasztása?
Mert ha nem osztozunk a különböző szerepekben, akkor zűrzavar keletkezik bennünk, vagy Jung szavaival élve «komplexus», vagyis többirányú spirituális hajlamok szövevénye. Az, akivel ez megtörténik, nincs tudatában ennek a zűrzavarnak, hanem megtapasztalja – és ez az élmény élesen negatív. És ebből a helyzetből cselekedni általában lehetetlen.
Az istenkép gyakran a rokonoktól és barátoktól összegyűjtött félelmek és remények kavargója.
Ha az akarat erőfeszítése egyszeri győzelmet hoz nekünk, akkor a „komplexus” visszatér, és még fájdalmasabbá válik. De ha szétválasztjuk a szerepeket és halljuk a hangjukat, akkor mindegyiket megértjük, és talán egyetértünk velük. A klasszikus pszichodrámában is ilyen célt tűznek ki.
Hogy megy ez a munka?
Egyszer bemutattuk Eustathius Placis nagymártír életét, akinek Krisztus szarvas alakjában jelent meg. Az Eustathius szerepében játszó kliens a Szarvast látva hirtelen a legerősebb szorongást élte át.
Elkezdtem kérdezősködni, és kiderült, hogy a Szarvast a nagymamájához köti: uralkodó nő volt, követelései gyakran ellentmondtak egymásnak, és a lánynak nehéz volt megbirkóznia ezzel. Ezt követően abbahagytuk a tényleges hagiodramatikus akciót, és áttértünk a klasszikus családi témájú pszichodrámára.
A nagymama és az unoka kapcsolatával (pszichológiai szerepek) foglalkozva visszatértünk az élethez, Eustathiushoz és Szarvashoz (transzcendentális szerepek). És ekkor a szent szerepkörből érkező kliens szeretettel, félelem és szorongás nélkül fordulhatott a Szarvashoz. Így elváltunk a szerepektől, Istent adtuk – Bogovót és a nagymamát – a nagymamáét.
És milyen problémákat oldanak meg a hitetlenek?
Példa: Egy versenyzőt behívnak egy alázatos szent szerepére, de a szerep nem működik. Miért? Gátolja a büszkeség, amit nem is sejtett. A munka eredménye ebben az esetben lehet, hogy nem a probléma megoldása, hanem éppen ellenkezőleg, annak megfogalmazása.
A hívők és a nem hívők számára egyaránt nagyon fontos téma az Istentől való kivetítések eltávolítása. Mindenki, aki legalább egy kicsit jártas a pszichológiában, tudja, hogy a férj vagy feleség gyakran eltorzítja a partner képét, átadva neki az anya vagy az apa vonásait.
Valami hasonló történik Isten képmásával – ez gyakran a rokonoktól és barátoktól összegyűjtött félelmek és remények halmaza. A hagiodrámában ezeket a vetületeket el tudjuk távolítani, és akkor helyreáll az Istennel és az emberekkel való kommunikáció lehetősége.
Hogyan kerültél a hagiodrámához? És miért hagyták el a pszichodrámát?
Nem jártam sehova: pszichodráma-módszerrel pszichodráma csoportokat vezetek, tanítok és egyénileg dolgozom. De a szakmájában mindenki "chipet" keres, ezért elkezdtem keresni. És abból, amit tudtam és láttam, a mitodrámát szerettem a legjobban.
Sőt, a ciklusok érdekeltek, nem az egyéni mítoszok, és kívánatos, hogy egy ilyen ciklus véget érjen a világ végével: a világegyetem születésével, az istenek kalandjaival, megingatva a világ instabil egyensúlyát, és valamivel véget is kellett érnie.
Ha szétválasztjuk a szerepeket és halljuk a hangjukat, mindegyiket megértjük, és talán egyetértünk velük
Kiderült, hogy nagyon kevés ilyen mitológiai rendszer létezik. A skandináv mitológiával kezdtem, majd áttértem a zsidó-keresztény «mítoszra», felállítottam egy ciklust az Ószövetség szerint. Aztán az Újszövetségre gondoltam. De hittem abban, hogy Istent nem azért kell színpadra hozni, hogy ne provokáljunk rá kivetítéseket, ne tulajdonítsuk neki emberi érzéseinket, motivációinkat.
Az Újszövetségben pedig Krisztus mindenhol cselekszik, ahol az isteni együtt él az emberi természettel. És arra gondoltam: Istent nem lehet odatenni – de be lehet helyezni azokat, akik a legközelebb állnak hozzá. És ezek a szentek. Amikor a „mitológiai” szemek életét néztem, meglepett mélységük, szépségük és jelentésük változatossága.
Változott valamit a hagiodráma az életedben?
Igen. Nem mondhatom, hogy gyülekezeti tag lettem: egyik egyházközségnek sem vagyok tagja és nem veszek részt aktívan a gyülekezeti életben, de évente legalább négyszer gyónok és úrvacsorát veszek. Éreztem, hogy nincs mindig elegendő tudásom ahhoz, hogy megtartsam az élet ortodox összefüggéseit, ezért a Szent Tikhon Ortodox Humanitárius Egyetemen teológiát tanultam.
Szakmai szempontból pedig ez az önmegvalósítás útja: szisztematikus munka transzcendentális szerepekkel. Ez nagyon inspiráló. Próbáltam transzcendentális szerepeket bevezetni a nem vallásos pszichodrámába, de ez nem ragadott meg.
Érdekelnek a szentek. Soha nem tudom, mi lesz ezzel a szenttel a produkcióban, milyen érzelmi reakciókat, jelentéseket fedez fel ennek a szerepnek az előadója. Még nem volt olyan eset, hogy ne tanultam volna valami újat magamnak.