Éreztem a késztetést, hogy nyomkodjak, és a lányom egész teste kijött! A férjem úgy tett, mintha nem esne pánikba
32 évesen megszülettem a harmadik gyermekemet, állva, egyedül a konyhámban... Nem volt tervben! De ez volt életem legjobb pillanata!
A harmadik gyermekem születése nagy kaland volt! Terhességem alatt nagy elhatározásokat hoztam, mint például, hogy fájdalom nélkül jártam rendszeresen szülési órákra, kértem epidurált, egyszóval mindent, amit másodszor nem tettem meg. És megbántam, olyan nehéz volt ez a szülés. Ezekkel a jó elhatározásokkal nyugodt voltam, még ha soknak tűnt is az a 20 km, ami elválasztott a szülőszobától. De hát az első kettőre jókor érkeztem, és ez megnyugtatott. Tíz nappal a szülés előtt végeztem a baba előkészítésével, derűsen. Fáradt voltam, az igaz, de hogyan ne legyek az, amikor már majdnem kiskorú voltam, és a 6 és 3 éves gyerekeimről kellett gondoskodnom. Nem voltak összehúzódásaim, akármilyen kicsik is, ami figyelmeztethetett volna. Egy este azonban különösen kimerültnek éreztem magam, és korán lefeküdtem. És akkor hajnali fél 1 körül hatalmas fájdalom ébresztett fel! Egy nagyon erős összehúzódás, amely úgy tűnt, soha nem akart abbahagyni. Alig fejeződött be, két másik nagyon erős összehúzódás érkezett. Ott megértettem, hogy szülni fogok. A férjem felébredt és megkérdezte, hogy mi a helyzet! Mondtam neki, hogy telefonáljon a szüleimnek, hogy jöjjenek vigyázni a gyerekekre, és főleg a tűzoltókat, mert tudom, hogy jön a babánk! Úgy gondoltam, hogy a tűzoltók segítségével lesz időm eljutni a szülészetre.
Furcsa módon én, aki nagyon ideges vagyok, Zen voltam! Éreztem, hogy van mit teljesítenem, és kézben kell tartanom az irányítást. Felkeltem az ágyamról, hogy felkapjam a táskámat, és készen álltam a szülészetre. Alig értem be a konyhába, egy új összehúzódás megakadályozta, hogy egyik lábamat a másik elé tegyem. Az asztalt markoltam, nem tudtam, mit tegyek. A természet döntött helyettem: hirtelen teljesen nedvesnek éreztem magam, és rájöttem, hogy elvesztem a vizet! A következő pillanatban éreztem, hogy a babám kicsúszik belőlem. Még mindig álltam, fogtam a babám fejét. Aztán őrült késztetést éreztem a lökésre: megtettem, és a kislányom egész teste kijött! Megöleltem és nagyon gyorsan elsírta magát, ami megnyugtatott! A férjem, aki úgy tett, mintha nem esne pánikba, segített lefeküdni a csempére, és bebugyolált minket egy takaróba.
A lányomat bőrrel a pólóm alá tettem, hogy meleg legyen, és hogy a szívemhez legközelebb érezzem. Kábult voltam, eufória, amikor olyan büszke voltam arra, hogy ilyen szokatlan módon szülhettem meg, anélkül, hogy a legkisebb félelmet is éreztem volna. Fogalmam sem volt, mennyi idő telt el. Benne voltam a buborékomban… Azonban minden nagyon gyorsan történt: kiérkeztek a tűzoltók, és csodálkozva láttak a földön a babámmal. Úgy tűnik, mindig mosolyogtam. Az orvos velük volt, és nagyon figyelt rám, különösen, hogy nem veszít-e vért. Megvizsgálta a lányomat, és elvágta a zsinórt. A tűzoltók ezután betettek a teherautójukba, a babám még mindig ellenem volt. Feltettek IV-re, és elmentünk a szülészetre.
Amikor megérkeztem, bekerültem a vajúdóba, mert nem ürült ki a méhlepény. Levették rólam a chipet, és ott megőrültem, és elkezdtem sírni, miközben eddig hihetetlenül nyugodt voltam. Gyorsan megnyugodtam, mert a szülésznők megkérték, hogy nyomjam, hogy kijöjjön a méhlepény. Ekkor jött vissza a férjem a babánkkal, akit a karjába adott. Látva minket így, sírni kezdett, mert meghatott, de azért is, mert minden jól végződött! Megcsókolt és úgy nézett rám, mint még soha: „Drágám, te kivételes nő vagy. Tisztában vagy azzal a bravúrral, amit most véghez vittél? Úgy éreztem, büszke rám, és ez nagyon jót tett nekem. A szokásos vizsgák után egy terembe helyeztek be minket, ahol végre hárman maradhattunk. Nem igazán éreztem magam fáradtnak, a férjemet pedig elbűvölte, hogy így látott, mintha semmi rendkívüli nem történt volna! Később a klinika szinte minden dolgozója eljött szemlélni a „jelenséget”, vagyis én, az a nő, aki pár perc alatt otthon állva szült!
Még ma sem egészen értem, mi történt velem. Semmi sem hajlamosított arra, hogy ilyen gyorsan szüljek, még 3. gyereknél sem. Mindenekelőtt olyan ismeretlen erőforrásokat fedeztem fel magamban, amelyek erősebbé, biztosabbá tettek magamban. És ami a legjobb az egészben, megváltozott a férjem véleménye rólam. Már nem tart törékeny kis nőnek, „kedves kis hősnőmnek” hív, és ez közelebb hozott minket egymáshoz.