52 éves vagyok és még mindig nem nőttem fel

Amikor 52 éves lettem, hirtelen rájöttem: úgy érzem, nem birkózom meg a felnőtté válás feladatával. Milyen felnőttnek lenni? Egy bizonyos cselekvési és viselkedési halmaz? Mindenki készíthet saját listát. És talán azt is érzi, hogy nem tud megfelelni.

Nem vagyok ezzel egyedül. Sok minden korosztályt ismerek, kortársaimat és fiatalabbakat is, akik kudarcot vallottak, mert nem tudtak felnőni.

Úgy érzem, még nem érettem meg, de ez azt jelenti, hogy nem igazán teljesítettem a felnőtté válás feladatát? Író vagyok, saját lakásomban élek, saját autóm van, nős vagyok. Ha egy listát készítesz mindenről, aminek rendelkeznie kell, és mit kell tennie felnőttként, akkor teljesen megfelelek. Nos, amit nem csinálok, az nem kötelező. És mégis kudarcnak érzem magam… Miért?

A felnőttkorról alkotott elképzeléseim gyermekkorban alakultak ki a 18. életévüket betöltött szülők megfigyelései alapján, akik az 1930-as évek végén és az 1940-es évek elején töltötték be. És követték a szüleik, a nagyszüleim felnövekedési modelljét – közülük hármat már nem találtam életben. Azok pedig az első világháború előestéjén vagy annak idején nagykorúak lettek.

Gyerekkoromban csak régi filmekből sajátítottam el azt a felnőtt viselkedési modellt, ami a mai fiatalok számára ismerős. A férfiak mindig öltönyt és kalapot viseltek, és elmentek dolgozni. A nők kizárólag ruhákba öltöztek, otthon maradtak és gyerekeket neveltek. Az anyagi jólét egy autót, esetleg egy fekete-fehér tévét és egy porszívót jelentett – bár ez az 1950-es években szinte luxuscikknek számított. A légi közlekedés akkor még egzotikus volt.

Felnőttek jártak templomba (családunkban a zsinagógába), a társadalom meglehetősen homogén és intoleráns volt. És mivel nem hordok öltönyt és nyakkendőt, nem pipázok, nem lakom a családommal a saját házamban a városon kívül, úgy érzem magam, mint egy túlnőtt fiú, akinek sosem sikerült felnőtté válnia, hogy mindent elérjen, amit egy felnőttnek el kell érnie.

Talán ez az egész nonszensz: a valóságban nem voltak ilyen felnőttek, kivéve a gazdagokat, akik példaképül szolgáltak a többiek számára. Csak hát a sikeres középosztálybeli ember imázsa kulturális mintává vált. A bizonytalan, félelmetes emberek azonban megpróbálják elhitetni magukkal, hogy felnőttek, és megpróbálnak megfelelni mindannak, amit mások állítólag elvárnak tőlük.

Az 50-es évek városi elővárosai is szüleiktől örökölték a felnőtt viselkedés fogalmát. Talán ők is kudarcnak tartották magukat, akiknek nem sikerült felnőniük. És talán az előző generációk is így éreztek. Lehet, hogy az 1920-as évek konformista szüleinek sem sikerült „igazi” családapává válniuk a viktoriánus szellemben? Valószínűleg vereségnek vették, hogy nem tudtak szakácsot, szobalányt vagy inast felvenni.

Itt a gazdagokkal minden rendben van: mindent megengedhetnek maguknak, amit csak akarnak – a szolgákat és gyermekeik oktatását is. A Downton Abbey népszerűsége érthető: a gazdagok életéről mesél, akik minden szeszélyüket teljesíthetik, úgy élhetnek, ahogy akarnak.

Ezzel szemben a hétköznapi emberek megpróbálnak ragaszkodni az elavult kulturális modellek töredékeihez, amelyek már régóta esedékesek. Ezért, ha most görnyedve dolgozol egy laptop mellett, ha nem öltöny van rajtad, hanem pulcsi és kocogó, ha űrhajómodelleket gyűjtesz, lazíts, akkor nem vagy vesztes. Változnak a generációk, változik a kultúra, mindent jól csinálsz, ha nem ragaszkodsz a múlthoz.

Ahogy Terry Pratchett mondta, minden 80 éves férfiban él egy zavarodott nyolcéves fiú, aki nem érti, mi a fene történik most vele. Öleld meg ezt a nyolcéves gyereket, és mondd el neki, hogy mindent jól csinál.

A szerzőről: Charles David George Strauss brit sci-fi író, a Hugo, a Locus, a Skylark és a Sidewise díj nyertese.