Rájuk bízzuk gyermekeinket, megszoktuk, hogy tekintélynek tekintsük őket, gyakran elfelejtjük, hogy ők is olyan emberek, mint mi. A tanárok is rosszkedvűek lehetnek, és ennek következtében a határokat túllépve kiveszik a haragjukat gyermekeinkre. Ezért fontos, hogy gyermeke szószólója legyen.
Valószínűleg a legpedagógiaellenesebb dolgot fogom mondani a világon. Ha egy gyereket szidnak az iskolában, soha ne álljon azonnal a tanár oldalára. Ne rohanjon rá a gyerekre a tanár társaságában, bármit is csinált. Nem csinál házi feladatot? Ó, szörnyű bűn, végezzék el együtt a feladatot. Zaklatás az osztályban? Szörnyű, szörnyű, de semmi szörnyű.
Igazi horror, amikor egy félelmetes tanár és szörnyű szülők lógnak a gyerek felett. Egyedül van. És nincs megváltás. Mindenki őt hibáztatja. Még a mániákusoknak is mindig vannak ügyvédei a bíróságon, és itt áll ez a szerencsétlen ember, aki nem tanult meg valami hülye verset, és a világ pokollá változott. A pokolba! Te vagy az egyetlen és legfőbb szószólója.
A tanárok nem mindig törődnek a lelki rezdülésekkel, van tanulási folyamatuk, jegyzetfüzeteik, felügyelőik az oktatási osztályról, sőt a saját családjuk is. Ha a tanár szidja a gyereket, nem szabad ezt tennie. A tanár haragja elég.
A gyermeked a legjobb a világon. És pont. A tanárok jönnek-mennek, a gyerek mindig veled van
Nem kell az egész házat kiabálni: „Aki belőled nő ki, minden eltűnt!” Nincs veszve semmi, ha a közelben vagy, ha higgadtan, kedvesen, ironikusan beszélsz. A gyerek már átélt stresszt, minek húzni a „kínzást”? Már nem hallgat rád, nem érti az üres szavak jelentését, egyszerűen össze van zavarodva és fél.
A gyermeked a legjobb a világon. És pont. A tanárok jönnek-mennek, a gyerek mindig veled van. Sőt, néha érdemes magát a tanárt is lehűteni. Ideges emberek, néha nem tartják vissza magukat, megalázzák a gyerekeket. Nagyon nagyra értékelem a tanárokat, én magam is dolgoztam az iskolában, ismerem ezt a vad munkát. De tudok mást is, hogy hogyan tudnak gyötörni és megbántani, néha különösebb ok nélkül. A kissé szórakozott lány csak felbőszíti a tanárt. Titokzatos mosollyal dühít, vicces kitűzők a kabátban, szép sűrű haj. Minden ember, mind gyenge.
A szülők gyakran félnek a tanároktól. Eleget láttam belőlük szülői értekezleten. Sápadt bárányokká válnak a leggátlástalanabb és legpörgősebb anyák: „Bocsáss meg, mi már nem…” De a tanárok – meg fogsz lepődni – pedagógiai hibákat is követnek el. Néha szándékosan. És az anya bömböl, nem bánja, a tanárnő mindent komolyan csinál: senki sem fogja megállítani. Ostobaság!
Szülők hagyjátok abba. Gyere és beszélj egyedül a tanárral: higgadtan, hatékonyan, szigorúan. Minden mondattal világossá téve: nem adod a babádat „megenni”. A tanár ezt értékelni fogja. Előtte nem egy extravagáns anya, hanem a gyermeke ügyvédje. Az lenne a legjobb, ha egyáltalán jönne az apa. Nem kell kibújnia, és azt mondani, hogy fáradt. Az apák jótékony hatással vannak a tanárokra.
A gyereknek sokkal több problémája lesz az életben. Amíg veled van, meg kell védened a világtól. Igen, szidd, haragudj, morogj, de védj
A fiam nehéz fiúként nőtt fel. Robbanékony, szeszélyes, makacs. Négy iskolát váltott. Amikor kirúgták a következőből (rosszul tanult, baj volt a matematikával), az igazgatónő dühösen elmagyarázta nekem és a feleségemnek, milyen szörnyű fiú. A felesége megpróbálta rávenni, hogy távozzon – dehogy. Sírva távozott. És akkor azt mondtam neki: „Állj! Ki ez a néni nekünk? Mit jelent nekünk ez az iskola? Elvisszük az iratokat és elég! Itt úgyis piszkálni fogják, miért kell ez neki?”
Hirtelen vadul megsajnáltam a fiamat. Túl késő volt, már tizenkét éves volt. Előtte pedig mi, szülők, magunk piszkáltuk őt a tanárok után. „Nem ismered a szorzótáblát! Semmi sem lesz belőled!” Bolondok voltunk. Meg kellett őt védenünk.
Most már felnőtt, remek srác, kitartóan dolgozik, nagyon szereti a barátnőjét, a karjában hordja. És megmaradt a gyerekek haragja szüleik iránt. Nem, jó a kapcsolatunk, mindig készen áll a segítségére, mert jó ember. De a neheztelés – igen, megmaradt.
Sosem tanulta meg a szorzótáblát, akkor mi van? A fenébe is, ez "hétfős család". A gyermek védelme egyszerű matematika, ez az igazi „kétszer kettő”.
A családban tudni kell szidni. Ha az egyik szid, a másik védekezik. Bármit is tanul a gyerek
Még sok probléma lesz az életében. Amíg veled van, meg kell védened a világtól. Igen, szidni, dühöngeni, morogni, hogyan enélkül? De védeni. Mert ő a legjobb a világon. Nem, nem fog felnőni gazembernek és egoistának. A gazemberek csak akkor nőnek fel, ha nem szeretik a gyerekeket. Amikor ellenségek vannak körülöttük, és egy kis ember ravasz, nyüzsög, alkalmazkodik a rossz világhoz.
Igen, és a családban tudni kell szidni. Az, hogy képes legyen. Ismertem egy csodálatos családot, a barátom szüleit. Általában zajos emberek voltak, akár az olasz moziból. Szidták a fiukat, és megvolt az oka: a fiú szórakozott volt, elvesztette a kabátokat vagy a kerékpárokat. És ez szegény szovjet idő, nem volt érdemes kabátot szórni.
De volt egy szent szabályuk: ha az egyik szid, a másik védekezik. Bármit is tanul a fia. Nem, a konfliktusok során egyik szülő sem kacsintott egymásra: „Gyerünk, álljunk ki a védelemért!” Természetes módon történt.
Mindig legyen legalább egy védő, aki átöleli a gyereket, és azt mondja a többieknek: „Elég!”
Családjainkban a gyereket közösen, tömegesen, kíméletlenül támadják. Anya, apa, ha van nagymama - nagymama is. Mindannyian szeretünk kiabálni, van benne egy furcsa fájdalmas magas. Csúnya pedagógia. De a gyerek semmi hasznosat nem fog kihozni ebből a pokolból.
A kanapé alá akar bújni, és egész életét ott akarja tölteni. Mindig legyen legalább egy védő, aki megöleli a gyereket, és azt mondja a többieknek: „Elég! Nyugodtan beszélek vele.» Ekkor harmonizál a világ a gyermek számára. Akkor egy család vagy, és a gyermeked a legjobb a világon. Mindig a legjobb.