tartalom
A párommal régóta voltunk együtt, szerettük egymást és nagyon szerettem volna gyereket. Kevésbé volt motivált, de elvileg egyetértett. Két év után semmi! Aggódtam, furának találtam, a kísérőm azt mondta, hogy minden a maga idejében történik, és eljutunk odáig. Ő soha nem kényszeríti a sorsot. Inkább szorongó vagyok, és szeretek eseményeket provokálni. Elmentem nőgyógyászhoz, hogy megtudjam, mi a helyzet. Az orvosi vizsgálatok enyhe hormonális egyensúlyzavart mutattak ki, de nem súlyos. Tökéletesen szülhetnék gyereket. Hirtelen megkértem a kísérőmet, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e vele. Nagyon sokáig tartott a spermogramm elkészítése, úgy tett, mintha gyanította volna, hogy baja van, és félt megtudni. Hat hónapig lebarnítottam minden este, nagyon mérges voltam, és a kapcsolatunk megromlott. Végül elment, és a vizsgálat során kiderült, hogy azoospermiában szenved, 29 éves volt, és nincs sperma a spermájában.
Daganatot fedeztek fel a férjemben!
Úgy döntöttem, hogy elmegyek vele egy sterilitási szakemberhez. Mindketten megoldást akartunk találni a gyerekvállalásra. Megint teszteltek, a csöveim nem dugultak el, a méhem jó állapotban volt, a petefészek-tartalékom is tökéletes. Ezzel szemben a kísérőmnél elvégzett új vizsgálatok során daganatot tártak fel a herékben. Ez a betegség jól kezelhető, nem kockáztatta az életét, megkönnyebbülés volt. De ez a rossz hír megdöbbentett. 30 éves lettem volna, és a világom szétesett! Az anyaság számomra élet-halál kérdése volt, ha nem lesz gyerek, hiányozni fog az életed, az enyémnek semmi értelme, ha nem leszek anya. A szakember, aki eltávolította társam daganatát, a műtét során 3 spermiumot kapott. Nagyon kevés IVF-et csinálni ICSI-vel (a petesejtbe spermiumot juttatnak), de megragadtuk a lehetőséget. Pesszimista voltam, nem hittem el. Két sikertelen kísérletet tettünk. A párunk még jobban leromlott. És megőrültem, lehetetlen volt az élet gyerek nélkül, ez mindent megkérdőjelezett, egy évre elváltunk. Erőszakos volt, elültettem a társomat a rákos megbetegedésével, de túlságosan megszállott voltam a gyerek utáni vágyam miatt, megfeledkeztem róla. Találkozott valaki mással, visszanyerte a bizalmat férfiasságában, és hamar rájöttem, hogy nélküle lehetetlen az élet! Rájöttem, hogy jobban szeretem a „nincs vele gyerek”, mint a „gyerek nélküle”. Minden kapcsolatot megszakított velem. Havonta egyszer elmondtam neki a híreimet az üzenetrögzítőjén. Egy év után felhívott, és elmondtam, hogy még mindig szeretem, várok rá, kész vagyok elfogadni, hogy ne legyen vele többé gyerekem. Megtaláltuk egymást, és a párunk erősebben jött ki ebből az elválásból.
A 12 hetes ultrahang problémát mutatott ki
Mivel a párom steril volt, a megoldás vagy örökbefogadás vagy IAD (anonim donorral történő megtermékenyítés) volt. Az IAD-ért volt. fékeztem. Két év pszichoterápiába telt, hogy elfogadjam az asszisztált reprodukciós technikát. A névtelenség volt az, ami aggaszt, nem tudtam, kitől származik ez az adomány. Kísértettek a negatív fantáziák, lehet, hogy az adományozó egy pszichopata, aki átcsúszott? Ráadásul a szüleim rossz ötletnek tartották. Abban az időben találkoztunk pár baráttal, akik IAD által foganták gyermekeiket. Sokat beszélgettünk, segítettek az indulásban.
A folyamat nagyon hosszú, elmegyünk a CECOS-ba (Center for Studies and Conservation of Eggs and Sperm), még mindig átesünk a vizsgálatokon, találkozunk orvosokkal, egy zsiradékkal, hogy lássuk, tisztában vagyunk-e ezzel a technikával, és hogyan képzeljük el. apaság. Miután „alkalmasnak” ítélnek bennünket, olyan donort választanak, akinek a fenotípusa a férjhez közeli – szemszín, bőrszín, morfológia… Nincs sok donor, a várakozási idő 18 hónap. Ekkor már 32 éves voltam, és rájöttem, hogy 35 évesen anya leszek! Mivel lerövidíthetjük az időt, ha donort mutatunk be a CECOS-nak, párom barátja beleegyezett, hogy névtelenül adományozzon más rokonok számára. A helyzetünk megérintette őt, ez egy ingyenes cselekedet volt, soha nem tudjuk eléggé megköszönni! Akárcsak a legjobb barátom, aki mindig is támogatott minket a harcunkban. 12 hónap után két megtermékenyítésem volt. De ez nem működött. Aztán két IVF, ami szintén nem működött. Láttam egy zsugorodást, a sterilitás specialistáját, és rájöttem, hogy még mindig ugyanaz a szorongásom a donor miatt. Végül sikerült az 5. inszemináció, végre teherbe estem! Eufóriában voltunk. De a 12 hetes ultrahang 6 mm-es nyakátlátszóságot mutatott, és az orvosok megerősítették, hogy a babánknak súlyos szívhibája van. Az orvosi csoporttal folytatott megbeszélések után úgy döntöttünk, hogy nem tartjuk meg. A 16. terhességi héten homályosan szültem, elaltattak, robotként éltem meg. Lány volt, nem akartam látni, de van keresztneve, és ez be van írva a családi nyilvántartásunkba. Ezt az eseményt követően teljes mértékben tagadtam a történteket. A páromnak nehéz volt, depressziós volt. Ezért úgy döntöttünk, hogy összeházasodunk, és egy nagy bulit rendezünk a barátainkkal és a családommal, hogy legyőzzük szomorúságunkat. A nővérem szervezte az esküvőmet, nagyon jó volt. Újrakezdtem a megtermékenyítést, jogosult voltam egy második adományozásra, és további hat megtermékenyítésre. Az ötödik napon teherbe estem. Egyáltalán nem voltam eufóriában. Kicsit véreztem, és biztos voltam benne, hogy elveszítem a babámat. A 2. heti ultrahangon sírtam. De minden rendben volt, a babám normális volt. Gyötrelmes terhességem volt, nem volt gond, de annyira stresszes voltam, hogy óriási csalánkiütéseket váltottam ki, toxoplazmózis és macskák kísértettek, csak Babybelt ettem!
Gyönyörű baba, de gyönyörű!
23. augusztus 2012-án pedig megszültem Áront, gyönyörű baba, de gyönyörű! A férjemmel a kilences felhőn voltunk, nem bántuk meg, hiszen a fiunk születése csodálatos volt. Csináltam egy mini baby-bluest a szülészeten, a férjem végig velem volt. A hazatérés nehéz volt, aggódtam a hirtelen csecsemőhalál szindróma miatt. A férjem, mindig kivételes, megnyugtatott, átvette. Csodálatos apa. Abbahagyta a munkát, hogy vigyázzon Aaronra. Kétségtelenül ez volt számára egy módja annak, hogy kompenzálja azt a tényt, hogy fia nem rendelkezik a génjeivel. Ott kellett lennie, hogy azonnal nagyon erős köteléket alakítson ki. Egy évvel később született egy második fiúnk, Enio. Megkönnyebbülés volt, hogy ketten voltak fiúk, annyira rosszul esett a lányunkkal. A férjem az, aki napi szinten gondoskodik róluk. Aaron 2 éves koráig esküdött az apjára, Enióra pedig ugyanez. A férjem tudja, hogy nagyon fontos számomra a munkám, hálás nekem, amiért nem engedtem el az ügyet, hogy megvártam, küzdöttem azért, hogy közös családot alapíthassak, bármi is legyen. Azt is tudja, hogy megnyugtat, hogy gondoskodik róluk. Egy csapat vagyunk, nagyon boldogok vagyunk! Csak azt sajnálom, hogy nem tudom adományozni a petesejteimet, mert elmúltam 38 éves. Annyira szerettem volna felajánlani egy nőnek, amit a donor tett értünk…