Mi vár ránk a karantén utáni jövőben? A világ már nem lesz a régi – írják az emberek. De a belső világunk nem lesz a régi. Grigorij Gorshunin pszichoterapeuta beszél erről.
Bárki, aki azt gondolja, hogy megőrül a karanténban, téved – valójában visszatér az eszébe. Hogyan térnek vissza a delfinek a velencei csatornákba. Csak ő, a belső világunk őrültnek tűnik most számunkra, mert túl sokáig kerültünk ezer és egy módot, hogy magunkba nézzünk.
A vírus egyesít, mint minden külső fenyegetés. Az emberek aggodalmukat a járványra vetítik, a vírus egy ismeretlen sötét erő képévé válik. Nagyon sok paranoiás elképzelés születik eredetével kapcsolatban, mert olyan ijesztő belegondolni, hogy a természet maga a „semmi személyes” szóval úgy döntött, hogy felvállalja a túlnépesedés problémáját.
De a vírus, amely karanténba, önmagába taszítja az embereket, paradox módon arra ösztönöz bennünket, hogy gondolkodjunk a belső fenyegetésről. Talán az a fenyegetés, hogy nem éli az igazi életét. És akkor nem számít, mikor és mitől hal meg.
A karantén felhívás az ürességgel és a depresszióval való szembenézésre. A karantén olyan, mint a pszichoterápia pszichoterapeuta nélkül, önmagadhoz vezető útmutatás nélkül, és ezért lehet olyan elviselhetetlen. A probléma nem a magány és az elszigeteltség. Külső kép hiányában kezdjük látni a belső képet.
A világ már nem lesz a régi – van remény, hogy nem utasítjuk el magunkat
Nehéz, amikor a zavarosság megtelepszik a csatornában, végre hallani és látni, mi történik a csatornán. Találkozz magaddal. Hosszas nyüzsgés után, és talán most először találkozz igazán a házastársaddal. És megtudni valamit, amitől annyi válás van Kínában most a karantén után.
Nehéz, mert a halál, a veszteség, a gyengeség és a tehetetlenség nem törvényes a belső világunkban, mint a dolgok normális menete. Egy olyan kultúrában, ahol az átgondolt szomorúság rossz áru, az erő és a végtelen potencia illúziója jól fogy.
Egy ideális világban, ahol nincsenek vírusok, bánat és halál, a végtelen fejlődés és diadal világában nincs helye az életnek. A perfekcionizmusnak nevezett világban nincs halál, mert halott. Ott minden megfagyott, zsibbadt. A vírus emlékeztet bennünket, hogy élünk, és elveszíthetjük.
Az államok, az egészségügyi rendszerek szégyenletesnek és elfogadhatatlannak mutatják be tehetetlenségüket. Mert mindenkit meg lehet és kell megmenteni. Tudjuk, hogy ez nem igaz, de az igazsággal való szembenézéstől való félelem nem engedi, hogy továbbgondoljunk.
A világ már nem lesz a régi – van remény, hogy nem utasítjuk el magunkat. A halál vírusától, amivel mindenki megfertőződött, és mindenkinek meglesz a maga személyes világvége. Ezért az igazi közelség és gondoskodás válik szükségessé, amely nélkül lehetetlen lélegezni.