A sikerek és a könyörtelen törekvések mozgalmas korszakában már maga a gondolat, hogy a nem-tevés áldásként fogható fel, lázítóan hangzik. Pedig a tétlenség olykor szükséges a további fejlődéshez.
„Ki ne ismerné azokat a reménytelen igazságot és gyakran kegyetlen embereket, akik annyira elfoglaltak, hogy mindig nincs idejük…” Lev Tolsztoj ezzel a felkiáltásával találkoztam a „Nem csinálom” című esszében. Belenézett a vízbe. Ma már tízből kilenc ebbe a kategóriába tartozik: nincs elég idő semmire, örök idő baj, álomban pedig a törődés nem enged.
Magyarázd el: az idő van. Nos, az idő, mint látjuk, másfél évszázaddal ezelőtt ilyen volt. Azt mondják, nem tudjuk, hogyan tervezzük meg a napunkat. De még a legpragmatikusabbak is időzavarba kerülnek. Tolsztoj azonban meghatározza az ilyen embereket: reménytelenek az igazságra, kegyetlenek.
Úgy tűnik, mi az összefüggés? Az író biztos volt benne, hogy nem a felfokozott kötelességtudattal rendelkezők, ahogyan azt hiszik, örökké elfoglaltak, hanem éppen ellenkezőleg, öntudatlan és elveszett személyiségek. Értelem nélkül élnek, automatikusan, ihletet adnak valaki által kitalált célokba, mintha egy sakkozó azt hinné, hogy a táblánál nemcsak a saját sorsáról dönt, hanem a világ sorsáról is. Úgy kezelik élettársukat, mintha sakkfigurák lennének, mert ebben a kombinációban csak a győzelem gondolata foglalkoztatja őket.
Az embernek meg kell állnia… ébredjen fel, térjen magához, nézzen vissza önmagára és a világra, és kérdezze meg önmagától: mit csinálok? miért?
Ez a szűkszavúság részben abból a meggyőződésből fakad, hogy a munka a legfőbb erényünk és értelmünk. Ez a magabiztosság Darwin azon állításával kezdődött, amelyet még az iskolában megjegyeztek, hogy a munka teremtette az embert. Ma már köztudott, hogy ez téveszme, de a szocializmus számára, és nem csak számára, hasznos volt a munka ilyen megértése, és az elmékben vitathatatlan igazságként állapították meg.
Valójában rossz, ha a munka csak a szükség következménye. Ez normális, ha a szolgálat meghosszabbításaként szolgál. A munka hivatásként és kreativitásként szép: akkor nem lehet panasz, lelki betegség tárgya, de erényként sem magasztalják.
Tolsztojt megdöbbenti „az a csodálatos vélemény, hogy a munka valami erény… Hiszen csak egy hangya a mesében, mint értelmetlen és jóra törekvő teremtmény gondolhatja azt, hogy a munka erény, és lehet büszke rá. azt."
Az emberben pedig, hogy megváltoztassa érzéseit és tetteit, amelyek sok szerencsétlenségére magyarázatot adnak, „először a gondolatváltásnak kell bekövetkeznie. Ahhoz, hogy a gondolkodás megváltozzon, az embernek meg kell állnia… fel kell ébrednie, magához térnie, vissza kell néznie önmagára és a világra, és fel kell tennie magának a kérdést: mit csinálok? miért?"
Tolsztoj nem dicséri a tétlenséget. Sokat tudott a munkáról, látta az értékét. A Jasznaja Poljana földbirtokos nagy gazdaságot vezetett, szerette a paraszti munkát: vetett, szántott, kaszált. Több nyelven olvasott, természettudományokat tanult. Fiatalkoromban harcoltam. Iskolát szervezett. Részt vett a népszámláláson. Minden nap fogadott látogatókat a világ minden tájáról, nem is beszélve az őt zavaró tolsztojásokról. És ugyanakkor, mint egy megszállott ember, megírta, amit az egész emberiség több mint száz éve olvas. Évente két kötet!
És mégis hozzá tartozik a „Nem-tevés” esszé. Szerintem az öreget érdemes meghallgatni.