A pszichopata tulajdonságok nem a veszélyes bűnözőknek és a mentális zavarokkal küzdő embereknek vannak fenntartva – ilyen vagy olyan mértékben, mindegyikünkre jellemzőek. Ez azt jelenti, hogy mindannyian egy kicsit pszichopaták vagyunk? Lucy Foulkes klinikai pszichológus elmagyarázza.
Mindannyian időnként hazudunk, csalunk vagy megszegjük a szabályokat. Előfordulhat, hogy adott helyzetben nem mindenki tanúsít megfelelő rokonszenvet és megértést. Ez pedig azt jelenti, hogy szinte mindenki talál majd magában valamilyen pszichopata vonást.
Bármely személyben való jelenlétének meghatározása lehetővé teszi a Self-Report Psychopathy Scale kérdőívet (a pszichopátia mértékének meghatározására szolgáló kérdőív). Ez a kérdőív 29 állítást tartalmaz, a válaszlehetőségek a „teljes mértékben egyetértek” és a „határozottan nem értek egyet” között mozognak. Íme az egyik közülük: "Néha azt mondom az embereknek, amit hallani akarnak." Bizonyára sokan egyetértenénk ezzel a kijelentéssel – de vajon ettől leszünk pszichopaták?
„Nem, hacsak a legtöbb egyéb állításnál nem érünk el magas pontszámot” – mondja Lucy Foulkes klinikai pszichológus. „Azonban csak kevesen töltjük ki ezt a felmérést nulla eredménnyel. Szóval van min gondolkodni.”
Egyes esetekben a pszichopátia alacsony szintje még előnyös is lehet. Például egy sebész, aki képes érzelmileg elszakadni páciense szenvedésétől, valószínűleg hatékonyabban működik. Az embereket ügyesen manipuláló és csaló üzletembernek pedig gyakran sikerül.
Megijedünk és elragadtatjuk a viselkedésüket: kik ezek a szörnyetegek, akik annyira nem hasonlítanak hozzánk?
Sokan vonzódnak a pszichopaták olyan tulajdonságaihoz, mint a mások elbűvölésének képessége, a kockázatszomj, az alkalmi kapcsolatok iránti érdeklődés. "Ugyanakkor végső formájában a pszichopátia egy nagyon destruktív személyiségzavar" - mondja Lucy Foulkes. Egyesíti az antiszociális viselkedést és az izgalomkeresést (amely agresszióban, kábítószer-függőségben, kockázatvállalásban nyilvánul meg), a könyörtelenséget és a higgadtságot, a bűntudat hiányát és a mások manipulálásának vágyát. Ez a kombináció teszi veszélyessé a pszichopatákat mások számára.”
Azok a dolgok, amelyek megakadályozzák a hétköznapi embereket a bűncselekmények elkövetésében – a potenciális áldozat iránti szánalom, a bűntudat érzése, a büntetéstől való félelem – nem fékeznek a pszichopatákban. Egyáltalán nem érdekli őket, hogy viselkedésük milyen benyomást kelt a körülöttük lévőkre. Erőteljes varázst mutatnak, hogy megszerezzék, amit akarnak, majd könnyen elfelejtik azt, aki már nem lesz hasznos számukra.
Amikor kifejezett pszichopata vonásokkal rendelkező emberekről olvasunk, megijedünk és elragad minket a viselkedésük: kik ezek a szörnyetegek, akik annyira nem hasonlítanak hozzánk? És ki engedte meg nekik, hogy ilyen embertelenül bánjanak másokkal? De ami a legriasztóbb, az az, hogy a pszichopata vonások nem csak azokban az emberekben fordulnak elő, akiknek kifejezett személyiségzavara van. A társadalomban úgymond „elterjednek”, és egyenetlenül: az emberek többségénél ezek a jellemzők viszonylag gyengén, egy kisebbségnél erősen fejeződnek ki. Különböző szintű pszichopátiás emberekkel találkozunk a metrókocsikban és a munkahelyünkön, a szomszédban lakunk velük és együtt ebédelünk egy kávézóban.
„A pszichopata tulajdonságok nem kizárólag a veszélyes bűnözőknek és a mentális zavarokkal küzdő embereknek vannak fenntartva” – emlékeztet Lucy Foulkes – „ilyen vagy olyan mértékben, mindegyikünkre jellemzőek.”
A pszichopátia csak a csúcsa annak a vonalnak, amelyen mindannyian állunk
A klinikai pszichológusok azt próbálják megérteni, hogy mi határozza meg, hogy milyen helyet foglalunk el az anomália skálán. A genetika minden bizonnyal szerepet játszik: némelyikről ismert, hogy hajlamosak pszichopata tulajdonságok kialakulására. De ez még nem minden. A környezeti tényezők is számítanak, mint például a gyermekkorunkban a jelenlétünkben elkövetett erőszak, szüleink és barátaink viselkedése.
Mint személyiségünk és viselkedésünk sok aspektusa, a pszichopátia is nemcsak a nevelés vagy a természeti adottságok eredménye, hanem a köztük lévő összetett interakció eredménye is. A pszichopátia nem egy kőút, amelyet nem lehet elhagyni, hanem egy születéskor kiadott „utazókészlet”. A kutatások azt mutatják, hogy bizonyos beavatkozások, mint például azoknak a szülőknek a támogatása, akiknek gyermekei magas szintű pszichopata tulajdonságokkal rendelkeznek, csökkenthetik ezeket a szinteket.
Lucy Foulkes reméli, hogy idővel a klinikai pszichológusok olyan kezeléseket fognak találni, amelyek segíthetnek enyhíteni a kifejezett pszichopata vonásokat. Egyelőre azonban továbbra is sok olyan ember van – a börtönökben, az elmegyógyintézetekben és a mindennapi életünkben –, akik nagyon magas szintű pszichopátiát mutatnak, és viselkedésük romboló a körülöttük lévőkre nézve.
De még mindig fontos emlékeznünk arra, hogy a pszichopaták nem teljesen különböznek tőlünk. Egyszerűen fel vannak ruházva a jellem- és viselkedési jegyek szélsőségesebb készletével, amelyek mindannyiunkkal rendelkeznek. Természetesen ezeknek az embereknek a viselkedése – gyilkosság, kínzás, nemi erőszak – annyira undorító, hogy nehéz felfogni, és ez így van. De a valóságban a pszichopaták viselkedése csak egy fokkal különbözik a hétköznapi emberek viselkedésétől. A pszichopátia egyszerűen a határvonal szélső pontja, amelyen mindannyian állunk.