Rejtélyes gyilkosság, félrevezető bizonyítékok, akciódús nyomozás… Szinte mindenki szereti a klasszikus detektívtörténeteket. Miért? David Evans közvetítő és kultúrtörténet-író segít megválaszolni ezt a kérdést. Szerinte a titkok, mint a gyerekmesék, elvisznek minket a félelemtől a bizonyosság felé.
Mindannyian szeretjük a történeteket, és sokunkat leginkább a gyilkossági misztérium, valamint a halálról és a káoszról szóló mesék vonzzák.
A közvetítő és könyvszerző, David Evans kiadói statisztikákra hivatkozva megjegyzi, hogy 2018-ban az olvasók a gyilkossági rejtélyeket részesítették előnyben – az ilyen irodalom eladásai jelentős különbséggel vezettek. „De más szépirodalmi könyvekben sok a bűnözés, a gyilkosság és a káosz” – kommentálja. Mitől különböznek a detektívtörténetek?
Evans az elemzést a műfaj jellemzőinek figyelembevételével kezdi. Mi a sajátossága?
Valójában minden klasszikus detektívtörténetnek hat elemet kell tartalmaznia:
1. Gyilkosság. A detektívtörténet első követelménye a gyilkosság. Valaki meghal a történet elején, és ez az esemény a motor, amely a történet többi részét hajtja. Ez egy nagy kérdést vet fel, amelyet a fináléban kell megválaszolni.
2. Gyilkos. Ha valakit megöltek, akkor ki tette?
3. Nyomozó. Valaki vállalja, hogy megoldja a bűncselekményt, és bíróság elé állítja a gyilkost.
Az irodalomban és a moziban a „nyomozó” szerepét bevállalók széles, szinte korlátlan köre van. Ez az öreglány, Miss Marple és a különc Hercule Poirot, a középkorú lelkész Brown atya és a fiatal, jóképű Sidney Chambers vikárius, a kövér ember, Nero Wolfe, aki nem hagyja el a házát és az aktív ügyvéd, Perry Mason, az intellektuális és jóképű. Erast Fandorin és a „nyomozók királya”, Nat Pinkerton, lány – Flavia de Luce tinédzser és Barnaby tapasztalt nyomozófelügyelő… És ez nem minden lehetőség!
Amikor a végkifejlethez érünk, a reakciónk a következő legyen: „Ó, persze! Most már én is látom!”
A nyomozók azok, akikkel mi, olvasók, leggyakrabban azonosulunk. Nem szuperhősök. Gyakran vannak hibáik, és belső konfliktusokat, nehézségeket élnek át, és olykor nagy veszélyben is vannak, ami miatt úgy tűnik, hogy nem fogják megtalálni a gyilkost.
4. Körülmények és összefüggések. A nyomozóválasztáshoz hasonlóan itt is szinte korlátlan a hatótávolság. Az akció történhet a sztyeppék vagy egy zajos metropolisz hátterében, a havas európai hátországban vagy az óceán paradicsomi szigetén. Egy jó klasszikus detektívtörténetben azonban fontos a hihetőség. Az olvasónak hinnie kell a világ valóságában, amelyben elmerül. Nincs mágikus realizmus, hangsúlyozza David Evans.
5. Folyamat. Annak a folyamatnak, amellyel a nyomozó azonosítja a gyilkost, szintén teljesen hihetőnek kell lennie. Nincs mágia vagy trükk. A klasszikus detektívtörténetben folyamatosan felbukkannak a nyomok, de az író vagy a forgatókönyvíró a bűvész ügyességével az árnyékba tereli vagy félreérthetővé teszi őket.
És amikor a végkifejlethez érünk, a reakciónk valami ilyesmi legyen: „Ó, persze! Most már én is látom!" Miután minden kiderül, kialakul a rejtvény – minden részlet egyetlen logikus képpé egyesül, ami nyilvánvalóvá válik számunkra. A rejtélyt a cselekmény fejlődése közben megfejtve igyekeztünk minden támpontot felhasználni, sőt az események alakulásának előzetes változatát is kikövetkeztettük, de a szerző abban a pillanatban felhívta a figyelmünket egy megtévesztő célzásra, és rossz útra sodort bennünket.
6. Bizalom. A szerző véleménye szerint ez a legfontosabb szempont a klasszikus detektívtörténetben, egy olyan archetipikus műfajban, mint a Hős utazása.
Ez egy utazás a félelemtől a bizonyosságig
Nagy vonalakban a történet akkor kezdődik, amikor valami szörnyűség történik, ami zavart, bizonytalanságot és félelmet okoz, miközben az érintettek megpróbálják kitalálni, hogyan reagáljanak. Ekkor megjelenik egy jelentős személy, aki átveszi a bûn felderítését, akár hivatásos nyomozó, akár nem.
David Evans szerint ettől a pillanattól kezdve a bűncselekmény nyomozója úgy dönt, hogy „kirándul”. És ennek köszönhetően ő vagy ők a mi tanítványainkká válnak: velük együtt mi magunk is útra kelünk.
Néhány évvel ezelőtt a pszichológusok fontos munkát végeztek. Azt sugallták, hogy a gyerekeknek felolvasott mesék jótékony hatással voltak érzelmi életükre. Kiderült, hogy a mesék segítenek a gyerekeknek megbirkózni a félelmekkel és traumákkal, és kevésbé aggódnak miattuk.
Szeretjük a gyilkossági rejtélyeket, mert ezek a történetek mindig megváltással végződnek.
A klasszikus detektívtörténetek pedig „tündérmeseként” működhetnek felnőtteknek.
Egy olyan világban élünk, amely tele van háborúkkal, erőszakkal és katasztrófákkal. De a rejtélyek és gyilkosságok megoldásának szentelt detektívkönyvek és filmek reményt adhatnak nekünk. Olyan történeteket mesélnek el, amelyek szörnyű eseményekkel kezdődnek, de aztán egyesítik az emberek erőfeszítéseit, akik közül sokan készek kockázatot vállalni és kihasználni, hogy jelentős erőfeszítéssel legyőzzék a gonoszt.
Szeretjük a gyilkossági rejtélyeket, mert ezek a történetek mindig megváltással végződnek, reményt adnak, és segítenek a félelemtől a bizonyosság felé haladni.
A szerzőről: David Evans kultúrtörténeti könyvek közvetítője és szerzője.