Anya és gyermeke: kinek az érzelmei a fontosabbak?

A polcokon

Mielőtt megpróbálná megérteni, kinek az érzelmei a fontosabbak, az anya vagy a gyermek, meg kell válaszolnia azt a kérdést, hogy miért van szükségünk érzésekre. Hogyan keletkeznek és milyen funkciót töltenek be?

A tudományos nyelven az érzelmek egy személy szubjektív állapota, amely a körülötte zajló események jelentőségének értékeléséhez és az azokhoz való hozzáállásának kifejezéséhez kapcsolódik.

De ha felhagyunk a szigorú feltételekkel, akkor az érzelmek a gazdagságunkat jelentik, vezetőink saját vágyaink és szükségleteink világába. Egy jelzőfény, amely belül világít, amikor természetes szükségleteink – legyenek azok pszichológiai, érzelmi, lelki vagy fizikaiak – nem teljesülnek. Vagy éppen ellenkezőleg, elégedettek – ha „jó” eseményekről beszélünk.

És ha történik valami, ami elszomorít, dühössé, ijedtté, boldoggá tesz, nem csak lelkünkkel, hanem testünkkel is reagálunk.

Ahhoz, hogy az áttörés mellett döntsünk, és egy lépést megtegyünk az igényeink kielégítése felé, szükségünk van „üzemanyagra”. Tehát azok a hormonok, amelyeket testünk egy „külső ingerre” válaszul bocsát ki, azok az üzemanyagok, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy valamilyen módon cselekedjünk. Kiderült, hogy az érzelmeink az az erő, amely testünket és elménket egy bizonyos fajta viselkedésre készteti. Mit akarunk most tenni – sírni vagy sikítani? Menekülni vagy megfagyni?

Létezik olyan, hogy „alapérzelmek”. Alapvető – mert mindannyian tapasztaljuk ezeket, kivétel nélkül bármilyen életkorban. Ide tartozik a szomorúság, a félelem, a harag, az undor, a meglepetés, az öröm és a megvetés. Érzelmileg reagálunk a veleszületett mechanizmusnak köszönhetően, amely „hormonális választ” ad egy adott ingerre.

Ha nincsenek kérdések örömmel és meglepetéssel, akkor a „rossz” érzések hozzárendelése néha kérdéseket vet fel. Miért van szükségünk rájuk? E „jelzőrendszer” nélkül az emberiség nem élte volna túl: ő mondja meg nekünk, hogy valami nincs rendben, és meg kell javítanunk. Hogyan működik ez a rendszer? Íme néhány egyszerű példa a legkisebbek életéhez:

• Ha az anya a szokásosnál kicsit tovább nincs a közelben, a baba szorongást és szomorúságot tapasztal, nem érzi biztonságban magát.
• Ha az anya összeráncolja a homlokát, a gyermek ettől a non-verbális jelzéstől „leolvas” a hangulatáról, és megijed.
• Ha az anya a saját dolgaival van elfoglalva, a baba szomorú.
• Ha az újszülöttet nem táplálják időben, dühös lesz és sikoltoz emiatt.
• Ha egy gyereket olyan étellel kínálnak, amit nem kíván, például brokkolit, undort és undort tapasztal.

Nyilvánvaló, hogy egy csecsemő számára az érzelmek teljesen természetes és evolúciós dolog. Ha egy gyermek, aki még nem beszél, nem mutatná meg anyjának haragján vagy szomorúságán keresztül, hogy nincs megelégedve, akkor nehéz lenne megértenie őt, és megadni neki, amit akar, vagy biztonságot nyújtani.

Az alapvető érzelmek évszázadok óta segítették az emberiséget a túlélésben. Ha nem lenne undor, megmérgezhetnénk a romlott ételt. Ha nem lenne félelem, leugorhatnánk egy magas szikláról és lezuhanhatnánk. Ha nem lennének a magányhoz kapcsolódó élmények, ha nem lenne szomorúság, nem alkotnánk törzseket, és nem élnénk túl extrém helyzetben.

Te és én nagyon hasonlítunk!

A baba világosan, élénken és azonnal kinyilvánítja igényeit. Miért? Mivel agyának agykérge fejlődik, az idegrendszer éretlen állapotban van, az idegrostokat még mindig mielin borítja. A mielin pedig egyfajta „szigetelőszalag”, amely gátolja az idegimpulzusokat és szabályozza az érzelmi reakciókat.

Éppen ezért egy kisgyerek szinte nem is lassítja a hormonális reakcióit, gyorsan és közvetlenül reagál az őt ért ingerekre. A gyerekek átlagosan nyolc éves korukra megtanulják szabályozni reakcióikat.

A felnőttek szükségletei általában nem sokban különböznek a csecsemőkétől. A gyerek és az anyja is ugyanúgy „elrendeződik”. Két karjuk, két lábuk, fülük és szemük van – és ugyanazok az alapvető szükségleteik. Mindannyian azt akarjuk, hogy meghallgassák, szeressenek, tiszteljenek bennünket, hogy jogot kapjunk a játékhoz és a szabadidőhöz. Érezni akarjuk, hogy fontosak és értékesek vagyunk, érezni akarjuk fontosságunkat, függetlenségünket és hozzáértésünket.

És ha az igényeinket nem elégítik ki, akkor a gyerekekhez hasonlóan „kidobunk” bizonyos hormonokat, hogy valahogy közelebb kerüljünk ahhoz, amit szeretnénk. Az egyetlen különbség a gyerekek és a felnőttek között, hogy a felnőttek a felhalmozott élettapasztalatnak és a mielin „munkájának” köszönhetően egy kicsit jobban tudják kontrollálni viselkedésüket. A jól fejlett neurális hálózatnak köszönhetően képesek vagyunk hallani önmagunkat. És ne feledkezzünk meg a felnőttek verbális készségeiről sem. A szókincs a siker kulcsa!

Anya tud várni?

Gyermekként mindannyian halljuk önmagunkat és felismerjük érzéseinket. De felnövekedve érezzük a felelősség és a számos kötelesség elnyomását, és elfelejtjük, hogy ez milyen. Elnyomjuk a félelmeinket, feláldozzuk szükségleteinket – különösen, ha gyermekeink vannak. Hagyományosan a nők ülnek a gyerekekkel hazánkban, így többet szenvednek, mint mások.

A kiégésről, fáradtságról és más „csúnya” érzésekről panaszkodó anyukáknak gyakran azt mondják: „Légy türelmes, felnőtt vagy, és ezt kell tenned.” És persze a klasszikus: "Te anya vagy." Sajnos azzal, hogy azt mondjuk magunknak, hogy „kell” és nem figyelünk az „akarom”-ra, lemondunk szükségleteinkről, vágyainkról, hobbinkról. Igen, társadalmi feladatokat látunk el. Jók vagyunk a társadalomnak, de jók vagyunk-e magunknak? Igényeinket egy távoli dobozba rejtjük, zárral zárjuk, és elveszítjük a kulcsot…

De szükségleteink, amelyek valójában a tudattalanunkból származnak, olyanok, mint egy óceán, amelyet nem lehet befogadni egy akváriumban. Belülről nyomkodnak, dühöngnek, és ennek következtében a «gát» átszakad - előbb-utóbb. A szükségletektől való elszakadás, a vágyak elfojtása különféle típusú önpusztító magatartásokat eredményezhet - például túlevés, alkoholizmus, vásárlási okokká válhat. A vágyak és szükségletek elutasítása gyakran pszichoszomatikus betegségekhez és állapotokhoz vezet: fejfájás, izomfeszültség, magas vérnyomás.

Igényeinket, érzelmeinket a várba zárva ezzel önmagunkat adjuk fel, „én”-ünktől. És ez nem tehet mást, mint tiltakozást és haragot.

Ha úgy tűnik számunkra, hogy anya túl érzelmes, akkor a probléma nem az érzelmeiben van, és nem az ő túlzásukban. Talán egyszerűen abbahagyta a vágyaival és szükségleteivel való törődést, és nem érezte magát együtt. Jól „hallja” a gyereket, de elfordult magától…

Talán ennek az az oka, hogy a társadalom nagyon gyerekközpontúvá vált. Az emberiség érzelmi intelligenciája nő, az élet értéke is nő. Úgy tűnik, az emberek felolvadtak: nagyon szeretjük a gyerekeket, a legjobbat akarjuk adni nekik. Okos könyveket olvasunk arról, hogyan értsük meg és ne sértsük meg a gyereket. Igyekszünk követni a kötődés elméletét. És ez jó és fontos!

De a kötődéselmélet nem követeli meg az anyáktól, hogy feladják magukat és önfeláldozásba menjenek. Julia Gippenreiter pszichológus úgy beszélt egy ilyen jelenségről, mint a „harag kancsója”. Ez ugyanaz az óceán, amelyet fentebb leírtunk, amit az akváriumban próbálnak tartani. Az emberi szükségletek nincsenek kielégítve, és felgyülemlik bennünk a harag, ami előbb-utóbb kitör. Megnyilvánulásait összetévesztik az érzelmi instabilitással.

Halld a sebezhetőség hangját

Hogyan tudunk megbirkózni érzelmeinkkel és kordában tartani azokat? Csak egy válasz van: hallani őket, felismerni fontosságukat. És beszélj magaddal, ahogy egy érzékeny anya beszél a gyerekeivel.

Belső gyermekünkhöz így beszélhetünk: „Halllak. Ha ennyire dühös vagy, talán valami fontos dolog történik? Talán nem kapsz valamit, amire szükséged van? Együttérzek veled, és biztosan megtalálom a módját, hogy kielégítsem az igényeimet.”

Meg kell hallanunk a kiszolgáltatottság hangját a lélekben. A magunkkal való odafigyeléssel megtanítjuk a gyerekeket, hogy figyeljenek alapvető szükségleteikre. Példánkkal megmutatjuk, hogy nem csak a házi feladat elvégzése, a takarítás és a munkába állás fontos. Fontos, hogy meghallgasd önmagad, és oszd meg érzelmeidet szeretteiddel. És kérje meg őket, hogy bánjanak óvatosan az érzéseinkkel, tiszteljék őket.

Ha pedig ezzel kapcsolatban nehézségekbe ütközik, akkor egy pszichológusi rendelőben, biztonságos, bizalmas kapcsolattartás mellett megtanulhatja az alapvető érzelmek megbeszélését. És csak ezután, apránként, megosztani őket a világgal.

Ki az első?

Érzelmeinket szavakkal fejezhetjük ki, összehasonlításokat és metaforákat használhatunk tapasztalataink mélységének bemutatására. Halljuk a testünket, ha nehezen tudjuk pontosan meghatározni, mit is érzünk.

És ami a legfontosabb: ha magunkat halljuk, többé nem kell választanunk, hogy kinek az érzelmei a fontosabbak – a miénk vagy a gyermekeink. Hiszen a másik iránti szimpátia egyáltalán nem azt jelenti, hogy abbahagyjuk a belső hangunkra hallgatást.

Együttérzünk egy unatkozó gyerekkel, de szakíthatunk időt egy hobbira is.

A mellet odaadhatjuk annak, aki éhes, de ne hagyjuk megharapni, mert fáj nekünk.

Megfoghatunk valakit, aki nem tud nélkülünk aludni, de nem tagadhatjuk, hogy nagyon fáradtak vagyunk.

Azzal, hogy segítünk magunkon, segítjük gyermekeinket, hogy jobban hallják magukat. Hiszen az érzelmeink egyformán fontosak.