Minden egyes ökoszisztémában szereplő élő szervezet egy bizonyos rést foglal el benne. Az egyes fülkék optimális kitöltési szintje biztosítja a teljes ökoszisztéma egyensúlyát. Ha egy rés túlnépesedik vagy elpusztul, az az egész rendszer létét fenyegeti, különös tekintettel a benne lakó összes szervezetre. Ennek megfelelően, ha az egyensúly megbomlik, a rendszer igyekszik azt helyreállítani, megszabadulni a feleslegtől és pótolni a hiányt.
Úgy tűnik, hogy egy kis társadalmi csoportra ugyanaz a minta vonatkozik. Bármely csoportra jellemző a társadalmi rések egy bizonyos kombinációja, amelyet ha üresek, akkor a csoport igyekszik betölteni, ha pedig túlnépesedik, akkor csonka. Amikor egy csoporthoz csatlakozik, az újonnan érkezőnek vagy lehetősége van „üresedést” elfoglalni, vagy kiszorít valakit egy már betelt résből, és arra kényszeríti, hogy másikba költözzen. Ebben a folyamatban az egyén személyes tulajdonságai fontos, de nem meghatározó szerepet játszanak. Sokkal fontosabb a csoport szociálpszichológiai struktúrája, amely archetil jellegűnek tűnik, és meglepő állandósággal reprodukálódik a legkülönfélébb közösségekben.
E hipotézis alátámasztására számos, az iskolai osztályok szociometriai felméréséből származó adatot lehet idézni. (Úgy tűnik, hogy az ilyen csoportokban megfigyelhető minták a felnőtt formális és informális csoportokra is igazak.) A különböző csoportokban különböző szakemberek által összeállított szociogramok összehasonlításakor szembetűnő néhány közös vonás, nevezetesen a tanulók bizonyos kategóriáinak nélkülözhetetlen jelenléte. szinte minden osztály felépítésében.
Ennek a problémának a részletes kidolgozása meghatározott szociálpszichológiai szerepek (rések) kiosztásával nagyszabású empirikus kutatást igényel. Ezért maradjunk egy egészen nyilvánvaló alaknál, amelynek jelenléte a legtöbb szociogramon megjegyezhető – egy számkivetett vagy egy kívülálló alakján.
Mi az oka a kívülálló megjelenésének? Az első, a józan ész által vezérelt feltevés az, hogy az elutasított szerepe egy olyan személy, akinek bizonyos jellemzői vannak, amelyek nem találnak jóváhagyást a csoport többi tagja körében. Néhány empirikus megfigyelés azonban azt sugallja, hogy az ilyen jellemzők nem annyira okot, mint inkább elutasítást jelentenek. A valódi ok egy kitaszított „üres helye” a csoport struktúrájában. Ha ezt a rést a csoportban már betöltötte valaki, akkor egy másiknak, mondjuk egy újoncnak, rendkívül markáns negatív vonásokkal kell rendelkeznie ahhoz, hogy kiérdemelje az elutasítást. Az egyformán kifejezett vonások, mint egy „rendes” kívülállóé, már nem okozhatnak elutasítást. Összetételében a csoport két-három kitaszítottat is elvisel. Aztán jön a rés túlnépesedése, amibe a csoport beleavatkozni kezd: ha túl sok méltatlan tag van a csoportban, az csökkenti a státuszát. Néhány más rést, amelyek látszólag szintén léteznek a csoport struktúrájában, és amelyeket az informális vezető, a „bolond”, az „első szépség” szerepei képviselnek, csak egy személy tölthet be. Egy új versenyző felbukkanása egy ilyen szerepre intenzív és meglehetősen rövid távú versenyhez vezet, amely elkerülhetetlenül hamarosan a vesztes egy másik résbe való áthelyezésével végződik.
Visszatérve azonban a kívülállóhoz. Mi diktálta, hogy szükség van erre a résre a csoport szerkezetében? Feltételezhető, hogy egy csoportban a kitaszítottság szociometriai státusával felruházott személy egyfajta bűnbakként viselkedik. Ez a figura szükséges a csoport többi tagjának önmegerősítéséhez, önbecsülésének kellően magas szinten tartásához. Ha ez a rés üres, akkor a csoport tagjait megfosztják attól a lehetőségtől, hogy előnyösen összehasonlítsák magukat valakivel, aki kevésbé érdemes. Az erős negatív tulajdonságokkal rendelkező kívülálló kényelmes kifogás mindenki számára, aki szintén rendelkezik ezekkel a tulajdonságokkal. Nyilvánvaló, vagy gyakrabban mesterségesen hangsúlyozott alsóbbrendűségével önmagára fókuszálja az egész csoport „negatív” kivetülését. Az ilyen személy az egész szociálpszichológiai „ökoszisztéma” egyensúlyának szükséges elemeként szolgál.
A gyermekközösség az iskolai osztály fennállásának első napjaitól kezdve a szociálpszichológiai archetípusoknak megfelelő rétegződésre törekszik. A csoport kiválasztja tagjai közül a legalkalmasabb jelölteket egy-egy társadalmi szerep betöltésére, sőt, erőszakkal a megfelelő résekbe tereli őket. A markáns külső hibákkal rendelkező, lompos, buta stb. gyerekeket azonnal a kívülállók szerepébe választják. az elutasítás eszköze a gyermekközösségben gyakorlatilag nem található, mivel nem felel meg a pszichológiai „homeosztázis” fenntartásának.
Ezt a hipotézist a következő – sajnos nehezen megvalósítható – kísérlettel lehetne kísérletileg tesztelni: a különböző iskolák tucatnyi osztályából a szociometria eredményei alapján válasszunk ki kívülállókat, és alakítsunk belőlük egy új osztályt. Feltételezhető, hogy az új csoport felépítése hamarosan megmutatja „sztárjait” és kitaszítottjait. Valószínűleg a vezetők kiválasztásánál is hasonló eredmény született volna.
Könnyen érthető, hogy az elutasítás helyzete komoly gondot okoz a gyermek számára, sőt esetenként a kompenzáció nem megfelelő formáit is kiváltja. Az iskolapszichológusok „kliensének” nagy részét a kívülállók alkotják, hiszen nekik különféle pszichológiai segítségre van szükségük. A probléma megoldásához közeledve a pszichológus általában először azt próbálja megérteni, hogy milyen egyéni jellemzők váltották ki a gyermek elhelyezését ebben a méltatlan résben. Ritkán fordul elő, hogy egy gyereket teljesen érdemtelenül utasítanak el. A társak szemében hiányosságnak számító vonásait általában nem nehéz azonosítani. A következő lépés tehát a korrekció. A hiányosságok leküzdésével a feladat az, hogy lemossák a gyermekről a kitaszított stigmáját, és méltóbb státuszba helyezzék át. Sajnos ez nem mindig sikerül. Ennek oka pedig abban rejlik, hogy a csoportnak szüksége van erre a résre a pszichológiai egyensúly érdekében. És ha valakit ki lehet húzni belőle, akkor előbb-utóbb valaki más is beszorul.
Gyakorlatilag felesleges elmagyarázni egy kívülálló osztálytársainak, hogy kegyetlenül viselkednek barátjukkal. Először is minden bizonnyal lesznek olyan alaptalan kifogásaik, mint például, hogy „ez a saját hibád”. Másodszor, és ami a legfontosabb, a gyerekek (csakúgy, mint a felnőttek) pszichológiai természetüknek megfelelően viselkednek így, ami sajnos távol áll a humanista ideáltól. Viselkedésüket egy egyszerű megfontolás vezérli: "Ha nem vagyok jobb ennél és olyannál, akkor kinél vagyok jobb, miért tiszteljem magamat egyáltalán?"
A csoport kapcsolatrendszerének újjáépítése, elutasított tagjai öntudatának javítása igen nehéz feladat, hiszen az egész csoport világképének, elsősorban prosperáló résének radikális átstrukturálását igényli. És mivel jóléte a kitaszítottak elutasításán alapul, más, építő mechanizmusokat kell kidolgozni az önigazolás és a szociálpszichológiai egyensúly fenntartása érdekében. Ennek a kolosszális problémának a kidolgozása egynél több szakdolgozati kutatást igényel. Sőt, le kell győzni egy olyan mechanizmust, amelyet valószínűleg minden ok megvan arra, hogy archetipikusnak tekintsük. Remélhetőleg ennek a problémának a megoldása megfelelő kutatás tárgyává válik.