Nagyon hasonlít ahhoz, ahogy gyerekkorunkban idegen nyelvet tanultunk. Itt ülünk egy leckében, olvasunk egy tankönyvet – ki kell mondanunk ezt-azt, ide írunk a táblára, és a tanár ellenőrzi, hogy igaz-e vagy sem, de kimegyünk az óráról – és ott maradt az angol/német , az ajtón kívül. Vagy egy tankönyv egy aktatáskában, amit nem világos, hogyan kell alkalmazni az életben – kivéve, ha megüt egy idegesítő osztálytárs.
Meditációval is. Ma gyakran olyan marad, amit zárt ajtók mögött „adnak ki”. „Bementünk az osztályterembe”, mindenki leült az asztalához (vagy egy padra), hallgatjuk a tanárt, aki azt mondja „hogy legyen”, próbálkozunk, belsőleg értékeljük magunkat – sikerült / nem edzeni, és a meditációs termet elhagyva a gyakorlatot ott hagyjuk, az ajtó mögött. Megállóba, metróba megyünk, haragudunk a tömegre a bejáratnál, megijedünk azoktól, akiket lemaradtunk a főnöktől, eszünkbe jut, mit kell vásárolnunk a boltban, idegesek vagyunk a kifizetetlen számlák miatt. Gyakorlás céljából felszántatlan a mező. De OTT hagytuk, szőnyegekkel és párnákkal, aromarudakkal és egy tanárral lótuszállásban. És itt újra fel kell emelnünk, mint Sziszüphosz ezt a nehéz követ egy meredek hegyre. Valamiért ezt a képet, ezt a modellt a „csarnokból” nem lehet „rákényszeríteni” a mindennapi felhajtásra.
Meditáció cselekvésben
Amikor jógára jártam, a shavasanával befejezve, egy érzés nem hagyott el. Itt fekszünk és pihenünk, figyeljük az érzéseket, és szó szerint tizenöt perccel később, az öltözőben már elfogja az elmét néhány feladat, a megoldás keresése (mit készítsünk vacsorára, legyen időnk felvenni a rendelést, fejezze be a munkát). És ez a hullám rossz helyre visz, ahol törekszel, jógázol és meditálsz.
Miért derül ki, hogy „külön a legyek, és külön a szelet (csicseriborsó!)”? Van egy olyan kifejezés, hogy ha nem tudsz tudatosan inni egy csésze teát, nem tudsz tudatosan élni. Hogyan biztosíthatom, hogy minden „csésze teám” – vagy más szóval minden napi rutin cselekvés – a tudatosság állapotában történjen? Úgy döntöttem, hogy mindennapi helyzetekben élek, például tanulok, gyakorolni fogok. A legnehezebb a gyakorlás, amikor a helyzet kicsúszik az irányításodból, és megjelenik a félelem, a stressz, a figyelem elvesztése. Ebben az állapotban a legnehezebb nem az elme irányítására törekedni, hanem ezen állapotok megfigyelésének és elfogadásának gyakorlása.
Számomra az egyik ilyen helyzet az volt, hogy megtanultam vezetni. Félelem az úttól, félelem egy potenciálisan veszélyes autó vezetésétől, félelem a hibáktól. A tréning során a következő szakaszokon mentem keresztül – az érzéseim tagadásától a bátorságig ("nem félek, bátor vagyok, nem félek") - egészen az élmények elfogadásáig. Megfigyelés és rögzítés, de nem tagadás és elítélés. „Igen, most félelem van, kíváncsi vagyok, meddig fog tartani? Van még? Már kisebb lett. Most már nyugodtabb vagyok." Csak az elfogadás állapotában derült ki, hogy minden vizsgát sikeresen teljesített. Persze nem azonnal. Az első szakaszon nem a legerősebb izgalom, vagyis az eredményhez való kötődés, egy másik forgatókönyv elutasítása, az Egótól való félelem (az Ego fél attól, hogy megsemmisül, elveszik) miatt nem mentem át. Belső munkát végezve, lépésről lépésre megtanultam elengedni az eredmény jelentőségét, fontosságát.
Egyszerűen előre elfogadta a fejlesztési lehetőségeket, nem épített fel elvárásokat és nem hajtja magát velük. Elengedve a „később” gondolatát (elmegyek vagy sem?), a „most”-ra koncentráltam (most mit csinálok?). Miután áthelyeztük a hangsúlyt – tessék, hogyan és hová megyek –, az esetleges negatív forgatókönyvvel kapcsolatos félelmek fokozatosan eltűnni kezdtek. Szóval abszolút kipihenten, de a legfigyelmesebb állapotban egy idő után levizsgáztam. Csodálatos gyakorlat volt: megtanultam itt és most lenni, a pillanatban lenni és azt tudatosan megélni, odafigyelve arra, ami történik, de az Ego bevonása nélkül. Őszintén szólva, az éberség gyakorlásának ez a megközelítése (nevezetesen a cselekvésben) sokkal többet adott nekem, mint az összes shavasana, amellyel együtt voltam és amelyben voltam.
Az ilyen meditációt hatékonyabbnak látom, mint az alkalmazási gyakorlatokat (apps), a kollektív meditációkat a teremben egy munkanap után. Ez a meditációs tanfolyamok egyik célja – megtanulni, hogyan lehet ezt az állapotot átvinni az életbe. Bármit csinálsz, bármit csinálsz, kérdezd meg magadtól, mit érzek most (fáradt, ingerült, elégedett), milyen érzéseim vannak, hol vagyok.
Tovább folytatom a gyakorlást, de azt vettem észre, hogy a legerősebb hatást akkor érem el, ha szokatlan, új helyzetekben gyakorolok, ahol potenciálisan félelemérzetet, a helyzet feletti kontroll elvesztését tapasztalhatom. Így, miután átadtam a jogokat, elmentem úszni tanulni.
Úgy tűnt, minden kezdődik elölről, és minden „fokozott zen” a különféle érzelmekkel kapcsolatban elpárolgott. Minden egy körben ment: a víztől való félelem, a mélység, a test irányításának képtelensége, a fulladástól való félelem. A tapasztalatok hasonlónak tűnnek, mint a vezetésnél, de mégis mások. És le is hozott a földre – igen, itt egy új élethelyzet és itt megint minden a nulláról. Lehetetlen, mint egy szorzótáblát, egyszer s mindenkorra „megtanulni” ezt az elfogadás, a pillanatra figyelés állapotát. Minden változik, semmi sem maradandó. A „visszarúgások”, valamint a gyakorláshoz szükséges helyzetek újra és újra előfordulnak az élet során. Egyes érzéseket mások váltják fel, hasonlíthatnak azokhoz, amelyek már voltak, a legfontosabb, hogy észrevegye őket.
Szakértői kommentár
„A mindfulness (az életben való jelenlét) készsége valóban nagyon hasonlít egy idegen nyelv vagy más összetett tudományág tanulásához. Érdemes azonban felismerni, hogy nagyon sokan beszélnek egy idegen nyelvet méltósággal, így az éberség készsége is elsajátítható. A legbiztosabb dolog bármely készség elsajátításában, ha észreveszed a már megtett legkisebb lépéseket. Ez erőt és kedvet ad a folytatáshoz.
Miért nem lehet egyszerűen csak tudatos emberré válni, aki mindig harmóniában van? Mert egy nagyon nehéz (és szerintem egyben a legfontosabb) képességet veszünk fel életünkben – jelenlétben élni az életünket. Ha ilyen egyszerű lenne, már mindenki máshogy élne. De miért nehéz tudatosnak lenni? Mert ez komoly önmunkával jár, amire csak kevesen állnak készen. Egy betanult forgatókönyv szerint élünk, amit a társadalom, a kultúra, a család nevelt – nem kell semmire sem gondolni, csak menni kell az áramlattal. És akkor hirtelen jön a tudatosság, és elkezdünk gondolkodni, hogy miért cselekszünk így vagy úgy, mi áll valójában a tetteink mögött? A jelenlét készsége gyakran gyökeresen megváltoztatja az emberek életét (kommunikációs kör, életmód, táplálkozás, időtöltés), és soha nem mindenki lesz kész ezekre a változásokra.
Akinek van bátorsága továbbmenni, az elkezdi észrevenni az apró változásokat, és gyakorolni minden nap egy kicsit jelen lenni, a leghétköznapibb stresszhelyzetekben (munkahelyen, vezetői vizsgán, feszült viszonyban a környezettel).