Az amerikai Aubrey Gates King arról beszél, hogy két évig élt egy kínai faluban, és hogyan sikerült folyamatosan ragaszkodnia a vegán étrendhez egy olyan országban, ahol ez lehetetlennek tűnik.
„Jünnan Kína legdélnyugatibb tartománya, Mianmarral, Laosszal és Vietnammal határos. Az országon belül a tartomány a kalandorok és hátizsákos turisták paradicsomaként ismert. Az etnikai kisebbségi kultúrában gazdag, rizsteraszokról, kőerdőkről és hófödte hegyekről híres Yunnan igazi ajándék volt számomra.
A Teach For China nevű non-profit oktatói közösség hozott Kínába. Az iskolában laktam 500 diákkal és 25 másik tanárral. Az első találkozás alkalmával az iskola igazgatójával elmagyaráztam neki, hogy nem eszek húst, de még tojást sem. A kínaiban nincs szó „vegán” szóra, vegánoknak hívják őket. A tejet és a tejtermékeket nem szokták használni a kínai konyhában, helyette szójatejet használnak reggelire. Az igazgató tájékoztatott, hogy sajnos az iskolai étkezde többnyire zsírral főz, nem növényi olajjal. „Rendben van, főzök magamnak” – válaszoltam. Ennek eredményeként minden nem egészen úgy alakult, ahogyan akkor gondoltam. A tanárok azonban könnyen beleegyeztek abba, hogy a repceolajat főzelékhez használják. Néha a séf külön, kizárólag zöldséges adagot készített nekem. Gyakran megosztotta velem a főtt zöld zöldségek adagját, mert tudta, hogy nagyon szeretem.
A dél-kínai konyha savanyú és fűszeres, és eleinte egyszerűen utáltam ezeket a savanyúságos zöldségeket. Szerettek keserű padlizsánt is tálalni, amit én nagyon nem szerettem. Ironikus módon az első félév végén már több ilyen savanyú zöldséget kértem. A gyakorlat végén elképzelhetetlennek tűnt egy tányér tészta ecet nélkül. Most, hogy visszatértem az Egyesült Államokba, minden étkezésemhez hozzáadok egy marék ecetes zöldséget! Yunnan helyi terményei a repcétől, a rizstől és a datolyaszilvatól a dohányig terjedtek. Imádtam sétálni a piacra, amely 5 naponta volt a főút mentén. Ott bármit lehetett találni: friss gyümölcsöt, zöldséget, teát és apróságokat. A kedvenceim különösen a pitahaya, az oolong tea, a szárított zöld papaya és a helyi gombák voltak.
Az iskolán kívül az ebédhez való fogásválasztás okozott bizonyos nehézségeket. Nem mintha nem hallottak volna a vegetáriánusokról: az emberek gyakran azt mondják nekem: „Ó, a nagymamám is ezt csinálja” vagy „Ó, az év egy hónapjában nem eszek húst”. Kínában a lakosság jelentős része buddhista, akik főként veganizmust táplálnak. A legtöbb étteremben azonban az a mentalitás uralkodik, hogy a legfinomabb ételek a húsok. A legnehezebb az volt, hogy meggyőzzem a szakácsokat, hogy én tényleg csak zöldséget akarok. Szerencsére minél olcsóbb volt az étterem, annál kevesebb volt a probléma. Ezeken a kis autentikus helyeken a kedvenc ételeim a pácolt zöldségekkel sült pintóbab, padlizsán, füstölt káposzta, fűszeres lótuszgyökér és, ahogy fentebb is mondtam, keserű padlizsán volt.
Egy olyan városban éltem, amely a wang dou fen () nevű borsópudingjáról ismert, egy vegán étel. Úgy készül, hogy a meghámozott borsót pépesre törjük, és addig adjuk hozzá a vizet, amíg a massza sűrűvé nem válik. Szilárd „tömbökben” vagy forró kása formájában tálaljuk. Hiszem, hogy a világon bárhol lehetséges a növényi alapú étkezés, főleg a keleti féltekén, mert senki sem fogyaszt annyi húst és sajtot, mint nyugaton. És ahogy mindenevő barátaim mondták.