A cikket Laure Deflandre pszichológus írta

A 2-es típusú cukorbetegség egy krónikus betegség, amely a szervezet inzulinnal szembeni rezisztenciájából és a hiperglikémiából (= krónikus vércukorfeleslegből) ered. Beszélünk „inzulinrezisztenciáról” vagy „nem inzulin-dependens cukorbetegségről (NIDDM)”.¹

Általában a 2-es típusú cukorbetegség diagnózisa meglehetősen későn történik. Gyakran észlelik 40 és 50 év közötti egyéneknél, gyakran túlsúlyos, néha magas vérnyomás és túl magas koleszterinszint esetén. A betegség kezdeti kora azonban korábban. Sőt, az elmúlt években először jelentek meg 1-es típusú cukorbetegségben szenvedő gyermekek és serdülők.²

A 2-es típusú cukorbetegség diagnózisának bejelentése az ellátás nagyon fontos pillanata. Az orvos által a páciensnek adott magyarázatok meghatározóak a későbbiekben felállított nyomon követésben. Ezért fontos, hogy a szakember világosan és pontosan tájékoztassa pácienseit a betegségről, a követendő kezelésről, valamint a megfelelő étrend-higiéniára vonatkozó tanácsokról.

Az orvosnak rendszeresen meg kell hallgatnia a beteget és környezetét, mert a cukorbetegség diagnózisa sokkot és stresszt jelenthet, amely felboríthatja az ember életét és közeli hozzátartozóit.

A krónikus betegség diagnózisának kihirdetését követően a betegnek pszichológiai átvételi munkát kell végeznie a kezelés nyomon követésének megfelelő végrehajtása, valamint a jó élet- és étkezési higiénia tiszteletben tartása érdekében.

Ha a cukorbeteg nem fogadja el a cukorbetegséget, az veszélyeztetheti a kezelését, mert nem lesz motivált a glikémiás kontrollok betartására vagy az orvos által a jobb életminőség érdekében adott higiéniás-dietetikai tanácsok tiszteletben tartására. Hosszú távon ez hátrányosan befolyásolhatja testi és lelki egészségét.

Források: Források: www.passeportsanté.net Inserm: Egészségügyi és Orvostudományi Kutatóintézet