Ha többet szeretne tudni valakiről, nézze meg, hogyan viszonyul az illető másokhoz. Hiszen minél jobban tiszteljük és szeretjük magunkat, annál körültekintőbben és gondoskodóbban bánunk szeretteinkkel.
Egy barátom egy másik családon belüli erőszakról szóló történetet olvasva ingerülten azt mondta: „Egyáltalán nem értem, mi jár az agyukban! Hogy lehet egyrészt így kigúnyolni az embert, másrészt ennyi ideig kibírni?! Kicsit őrültség.»
Amikor másokban olyan viselkedéssel találkozunk, amelyet nem tudunk megmagyarázni, gyakran beszélünk őrültségükről vagy butaságukról. Nehéz behatolni valaki más tudatába, és ha te magad nem úgy viselkedsz, mint akit nem értesz, akkor nem marad más hátra, mint tanácstalanul megvonni a vállát. Vagy mégis próbálja meg a logika és a saját tapasztalata segítségével megtalálni a választ: miért?
Ezekben a keresésekben a pszichológusok és filozófusok által már régen felfedezett elvre lehet támaszkodni: a másikkal való kommunikációban nem emelkedhetünk felül az önmagunkkal való kapcsolatok szintjén.
Az áldozatnak saját belső zsarnoka van, aki terrorizálja őt, megfosztva az önbecsüléshez való jogától.
Más szóval, az, ahogyan másokkal bánunk, azt jelzi, hogyan bánunk önmagunkkal. Aki állandóan másokat szégyell, az szégyelli magát. Aki másokra ontja a gyűlöletet, önmagát gyűlöli.
Van egy jól ismert paradoxon: sok férj és feleség, akik terrorizálják családjukat, úgy érzik, hogy egyáltalán nem erős agresszorok, hanem azok szerencsétlen áldozatai, akiket kínoznak. Hogyan lehetséges ez?
A helyzet az, hogy ezeknek a zsarnoknak a pszichéjében már van egy belső zsarnok, aki teljesen öntudatlanul kigúnyolja személyiségüknek azt a részét, amely a tudat számára hozzáférhető. Ezt a belső zsarnokot nem látják, hozzáférhetetlen (ahogy tükör nélkül mi sem látjuk a megjelenésünket), és ezt a képet vetítik a közelben lévőkre.
De az áldozatnak megvan a saját belső zsarnoka is, aki terrorizálja őt, megfosztva az önbecsüléshez való jogától. Nem lát értéket önmagában, így a valódi külső zsarnokkal való kapcsolatok fontosabbak, mint a személyes jólét.
Minél többet áldozzuk fel magunkat, annál többet követelünk másoktól.
A szabály „ahogyan magaddal, úgy másokkal is” pozitív értelemben igaz. Az önmagunkról való gondoskodás elkezd gondoskodni másokról. Ha tiszteletben tartjuk saját szükségleteinket és szükségleteinket, megtanulunk tisztelni másokat.
Ha megtagadjuk magunkról gondoskodni, teljesen odaadva magunkat másoknak, akkor a körülöttünk lévőktől is megtagadjuk a jogot, hogy nélkülünk is gondoskodjanak önmagunkról. Így születik meg a „gondoskodással fojtogató” és a „jót tenni” vágya. Minél többet áldozzuk fel magunkat, annál többet követelünk másoktól.
Tehát ha meg akarom érteni egy másik belső világát, akkor azt nézem, hogyan bánik másokkal.
És ha látni akarok magamban valamit, akkor odafigyelek arra, hogy milyen vagyok másokkal. És ha rossz az emberekkel, akkor úgy tűnik, hogy mindenekelőtt magammal teszek rosszat. Mert a másokkal való kommunikáció szintjét elsősorban az önmagunkkal való kommunikáció szintje határozza meg.