Miért ilyen rossz pszichológusok az orvosok?

Az asszisztens beszámol az osztályvezetőnek a legutóbbi időpontról: „Mértem a pulzust, vért és vizeletet vettem elemzésre” – sorolja a gépen. És a professzor megkérdezi tőle: „És a kéz? Megfogtad a beteg kezét? Ez Martin Winkler háziorvos kedvenc anekdotája, a Sachs-kór című könyv szerzője, amelyet ő maga a híres francia neurológustól, Jean Hamburgertől hallott.

Hasonló történetek sok kórházban és klinikán előfordulnak. "Túl sok orvos kezeli a betegeket úgy, mintha csak a vizsgálat alanyai lennének, nem pedig emberek" - panaszkodik Winkler.

Erről az „embertelenségről” beszél a 31 éves Dmitrij, amikor egy súlyos balesetről beszél, amelybe belekeveredett. A szélvédőn át repült előre, és eltörte a gerincét. „Már nem éreztem a lábaimat, és nem tudtam, hogy tudok-e újra járni” – emlékszik vissza. „Nagyon szükségem volt a sebészemre, hogy támogasson.

Ehelyett a műtét másnapján bejött a szobámba lakóival. Anélkül, hogy köszönt volna, felemelte a takarót, és így szólt: - Bénulás van előtted. Csak az arcába akartam kiabálni: „A nevem Dima, nem „paraplegia”!”, De összezavarodtam, ráadásul teljesen meztelen voltam, védtelen.

Hogyan történhetett ez meg? Winkler a francia oktatási rendszerre mutat rá: „A kari felvételi vizsga nem az emberi tulajdonságokat értékeli, csak azt a képességet, hogy teljes mértékben el tudja magát a munkának szentelni” – magyarázza. „A kiválasztottak közül sokan annyira elkötelezettek a gondolat mellett, hogy a páciens előtt hajlamosak a kezelés technikai vonatkozásai mögé bújni, hogy elkerüljék a sokszor zavaró emberekkel való érintkezést. Így tesznek például az egyetemi adjunktusok, az úgynevezett bárók: erősségük a tudományos publikációk és a hierarchikus pozíció. A diákok számára mintát kínálnak a sikerhez.”

Ezt az állapotot nem osztja Simonetta Betti professzor, a Milánói Egyetem kommunikációs és kapcsolati docense: „Az új olaszországi egyetemi képzés 80 órányi kommunikációs és kapcsolati tanfolyamot biztosít a leendő orvosoknak. Emellett a szakképesítési államvizsga egyik legfontosabb kritériuma a betegekkel való kommunikáció képessége, amely a végső jegy 60%-át teszi ki.”

„Mi, a fiatalabb generáció mindannyian mások vagyunk” – mondja Andrea Casasco professzor, az orvosok fia, a Paviai Egyetem adjunktusa és a milánói Olasz Diagnosztikai Központ igazgatója. „Kevésbé zárkózott és visszafogott, mentes a varázslatos, szent aurától, amely az orvosokat körülvette. Azonban, különösen a kórházak és klinikák intenzív kezelésének köszönhetően, sokan inkább a fizikai problémákra koncentrálnak. Ezen kívül vannak még „forró” szakterületek – nőgyógyászat, gyermekgyógyászat – és „hideg” szakterületek – sebészet, radiológia: a radiológus például nem is találkozik a betegekkel.

Egyes páciensek nem érzik másnak, mint egy „gyakorlati esetnek”, ilyen például a 48 éves Lilia, akit két éve mellkasi daganat miatt műtöttek meg. Így emlékszik vissza érzéseire minden orvosi látogatás alkalmával: „Amikor az orvos először tanulmányozta a röntgenfelvételemet, az előcsarnokban voltam. És egy csomó idegen előtt felkiáltott: "Semmi jó!" Úgy beszélt a testemről, ahogy egy szerelő az autóról! Még jó, hogy legalább a nővérek megvigasztaltak.”

Az orvos-beteg kapcsolat is gyógyulhat

„Az orvos-beteg kapcsolatot a vakhiten alapuló pártfogó stílus uralja” – folytatja Simonetta Betty. — Korunkban a tiszteletet a tudományos hozzáértéssel és a beteghez való hozzáállás módszerével kell kivívni. Az orvosnak arra kell ösztönöznie a betegeket, hogy önállóvá váljanak a kezelésben, segítse a betegséghez való alkalmazkodást, kezelje a rendellenességeket: csak így lehet kezelni a krónikus betegségeket.

A betegségek növekedésével, amelyekkel együtt kell élni, az orvostudomány is változik – érvel Andrea Casasco: „A szakemberek már nem azok, akik csak egyszer látnak. Csont- és degeneratív betegségek, cukorbetegség, keringési problémák – mindezt sokáig kezelik, ezért kapcsolatépítésre van szükség. Orvosként és vezetőként ragaszkodom a részletes, hosszú távú találkozókhoz, mert a figyelem klinikai eszköz is.”

Az orvosok azonban egyre gyakrabban szembesülnek azzal a túlzott elvárással, hogy mindent meg lehet oldani és meg lehet gyógyítani – magyarázza Mario Ancona pszichiáter, pszichoterapeuta, a Kapcsolatdinamika Elemző Egyesületének elnöke, szemináriumokat és tanfolyamokat szervez személyi orvosok számára Olaszország-szerte. „Egykor az emberek hajlandóak voltak támogatni, most pedig azt állítják, hogy kezelnek. Ez szorongást, feszültséget, elégedetlenséget kelt a személyes kezelőorvosban, egészen a kiégésig. Ez sújtja az orvosokat és a személyi asszisztenseket az onkológiai, intenzív és pszichiátriai osztályokon.

Vannak más okok is: „Aki a másokon való segítés útját választotta, annak nagyon fárasztó, ha hibáztatják, vagy azért, mert nem tudja kiszámítani az erejét” – magyarázza Ancona.

Illusztrációként egy gyermekorvos barátja történetét hozza fel példaként: „Egy csecsemőnél fejlődési rendellenességeket fedeztem fel, és elrendeltem, hogy vizsgálják meg. Az asszisztensem, amikor a baba szülei hívtak, figyelmeztetés nélkül több nappal elhalasztotta látogatásukat. Ők pedig, miután elmentek a kollégámhoz, odajöttek hozzám, hogy új diagnózist dobjanak az arcomba. Amit már én is telepítettem!”

Fiatal orvosok szívesen kérnének segítséget, de kitől? A kórházakban nincs pszichológiai támogatás, a munkáról szaknyelven szokás beszélni, mindenki attól tart, hogy átveszi a betegek minden fájdalmát, félelmét, ha egy kicsit bekapcsolja a szimpátiát. A halállal való gyakori találkozások pedig félelmet keltenek mindenkiben, beleértve az orvosokat is.

A betegek nehezen tudják megvédeni magukat

„Betegség, szorongás az eredményekre várva, mindez kiszolgáltatottá teszi a betegeket és családjukat. Az orvos minden szava, minden gesztusa mély visszhangot kelt” – magyarázza Ancona, hozzátéve: „Aki beteg, annak a betegsége egyedülálló. Bárki, aki meglátogat egy beteget, a betegségét normális, hétköznapi dolognak érzékeli. És ez a normalitás visszatérése a páciens számára olcsóbbításnak tűnhet.”

A rokonok erősebbek lehetnek. A 36 éves Tatyana (61 éves édesapjának májdaganatot diagnosztizáltak) a következőket mondta: „Amikor az orvosok sok vizsgálatot kértek, apa folyamatosan tiltakozott, mert az egész hülyeségnek tűnt neki. . Az orvosok kezdték veszíteni a türelmüket, anyám hallgatott. Apelláltam az emberségükre. Hagytam előtörni azokat az érzelmeket, amiket korábban fojtogattam. Attól a pillanattól kezdve apám haláláig mindig kérdezték, hogy vagyok. Néhány este elég volt egy csésze kávé csendben, hogy mindent elmondjon.

A betegnek mindent meg kell értenie?

A törvény kötelezi az orvosokat a teljes körű tájékoztatásra. Úgy tartják, ha betegségük részleteit és minden lehetséges kezelést nem titkolnak el a betegek előtt, jobban fel tudják venni a harcot betegségükkel. De nem minden beteg képes mindent megérteni, amit a törvény megmagyaráz.

Például, ha az orvos azt mondja egy petefészekcisztás nőnek: „Lehet, hogy jóindulatú, de minden esetre eltávolítjuk”, ez igaz lesz, de nem minden. Ezt kellett volna mondania: „Három százalék esély van a daganatra. Elemzést végzünk, hogy meghatározzuk ennek a cisztának a természetét. Ugyanakkor fennáll a belek, az aorta károsodásának veszélye, valamint annak a veszélye, hogy altatás után nem ébred fel.

Az ilyen jellegű információk, bár meglehetősen részletesek, arra késztethetik a beteget, hogy megtagadja a kezelést. Ezért a beteg tájékoztatási kötelezettségét teljesíteni kell, de nem meggondolatlanul. Ráadásul ez a kötelezettség nem abszolút: az Emberi Jogok és Biomedicina Egyezmény (Oviedo, 1997) értelmében a betegnek joga van megtagadni a diagnózis ismeretét, és ebben az esetben a hozzátartozókat tájékoztatják.

4 tipp az orvosoknak: hogyan építsenek kapcsolatokat

Mario Ancona pszichiáter és Simonetta Betty professzor tanácsa.

1. Az új pszichoszociális és szakmai modellben a kezelés nem „kényszerítést” jelent, hanem „tárgyalást”, az előtte álló elvárásainak, mentalitásának megértését. Aki szenved, az képes ellenállni a kezelésnek. Az orvosnak képesnek kell lennie arra, hogy legyőzze ezt az ellenállást.

2. A kapcsolatfelvétel után az orvosnak meggyőzőnek kell lennie, bizalmat kell kelteni a betegekben az eredmény és az önhatékonyság iránt, serkentenie kell őket az önállóságra és a betegséghez való megfelelő alkalmazkodásra. Ez nem olyan, mint a diagnózisok és az előírt kezelések során általában előforduló viselkedés, amikor a beteg követi az utasításokat, „mert az orvos tudja, mit csinál”.

3. Fontos, hogy az orvosok ne kommunikációs trükköket tanuljanak (például mosolygás az ügyeletesen), hanem érzék el az érzelmi fejlődést, értsék meg, hogy az orvoslátogatás egy találkozás egymással, ami kiengedi az érzelmeket. És mindegyiket figyelembe veszik a diagnózis felállításakor és a terápia kiválasztásakor.

4. A betegek gyakran rengeteg információval érkeznek televíziós műsorokból, magazinokból, az internetről, ami csak fokozza a szorongást. Az orvosoknak legalább tisztában kell lenniük ezekkel a félelmekkel, amelyek a pácienst a szakember ellen fordíthatják. De ami a legfontosabb, ne játssz úgy, mintha mindenható lennél.