Fentebb már utaltunk rá, hogy Rousseau és Tolsztoj a szabadságot és a kényszert egyformán a nevelés tényeként értelmezte. A gyermek már szabad, mentes a természettől, szabadsága kész tény, csak az önkényes emberi kényszer másik hasonló ténye fojtja el. Elég ezt az utóbbit eltörölni, és a szabadság feltámad, felragyog a maga fényében. Innen ered a szabadság negatív fogalma, mint a kényszer hiánya: a kényszer eltörlése a szabadság diadalát jelenti. Innen az alternatíva: a szabadság és a kényszer valóban kizárja egymást, nem létezhet együtt.
Másrészt a kényszert is mindkét gondolkodónk túl szűken és felületesen értette. A „pozitív nevelésben” és az iskolai fegyelemben végbemenő kényszer valójában csak egy része annak a széles körű kényszernek, amely átfogja a gyermek instabil és a környezetnek engedelmeskedni akaró temperamentumát, a befolyások sűrű gyűrűjével. Ezért a kényszert, amelynek valódi gyökerét nem a gyermeken kívül, hanem önmagában kell keresni, ismét csak úgy lehet lerombolni, ha az emberben olyan belső erőt ápolunk, amely minden kényszernek ellenáll, és nem egyszerűen a kényszer megszüntetésével, szükségszerűen mindig. részleges.
Éppen azért, mert a kényszert valóban csak a legfokozatosan növekvő emberi személyiség tudja felszámolni, a szabadság nem tény, hanem cél, nem adottság a nevelés feladatában. És ha igen, akkor éppen a szabad vagy kényszerű oktatás alternatívája bukik el, a szabadság és a kényszer pedig nem ellentétes, hanem egymást átható elveknek bizonyul. A nevelés nem lehet más, mint kényszerítő, a kényszer elidegeníthetetlensége miatt, amiről fentebb beszéltünk. A kényszer az élet ténye, nem emberek, hanem az ember természete teremtette meg, aki Rousseau szavával ellentétben nem szabadnak születik, hanem a kényszer rabszolgájának. Az ember az őt körülvevő valóság rabszolgájának születik, és a lét hatalmától való megszabadulás csak az élet és különösen a nevelés feladata.
Ha tehát a kényszert a nevelés tényének ismerjük el, az nem azért van, mert kényszert akarunk, vagy lehetetlennek tartjuk nélküle, hanem azért, mert minden formájában el akarjuk törölni, és nem csak azokban a konkrét formákban, amelyekre gondoltuk. eltörölni. Rousseau és Tolsztoj. Még ha Emile-t nemcsak a kultúrától, hanem magától Jean-Jacques-tól is el lehetne szigetelni, nem szabad ember lenne, hanem az őt körülvevő természet rabszolgája. Pontosan azért, mert a kényszert tágabban értjük, ott látjuk, ahol Rousseau és Tolsztoj nem látta, abból indulunk ki, mint egy elkerülhetetlen tényből, amelyet nem a körülöttünk lévő emberek hoztak létre, és nem tudták eltörölni. Inkább ellenségei vagyunk a kényszernek, mint Rousseau és Tolsztoj, és éppen ezért a kényszerből indulunk ki, amelyet a szabadságra nevelt ember személyiségének kell lerombolnia. Áthatni a kényszert, a nevelésnek ezt az elkerülhetetlen tényét, amelynek alapvető célja a szabadság – ez a nevelés igazi feladata. A szabadság mint feladat nem zárja ki, hanem feltételezi a kényszer tényét. Éppen azért, mert a kényszer megszüntetése a nevelés alapvető célja, a kényszer a nevelési folyamat kiindulópontja. A további kifejtés tárgyát képezi annak bemutatása, hogyan lehet és kell minden kényszerintézkedést áthatni a szabadsággal, amelyben csak a kényszer nyeri el igazi pedagógiai jelentését.
Akkor mit is értünk a „kényszernevelés” mellett? Ez azt jelenti, hogy a „pozitív”, idő előtti nevelés és a gyermek személyiségét sértő iskola bírálata hiábavaló, és nincs mit tanulnunk Rousseautól és Tolsztojtól? Természetesen nem. A szabad nevelés eszménye a maga kritikai részében halványulatlan, a pedagógiai gondolkodást aktualizálta és örökre aktualizálja, és ennek az ideálnak a bemutatásával kezdtük, hogy nem a kritika kedvéért, ami mindig könnyű, hanem azért. meg vagyunk győződve arról, hogy ezt az eszményt át kell vinni. Nem igazi tanító az a tanár, aki nem tapasztalta meg ennek az eszménynek a varázsát, aki anélkül, hogy a végsőkig átgondolta volna, mint egy öregember, már ismeri annak minden hiányosságát. Rousseau és Tolsztoj után már nem lehet kiállni a tankötelezettség mellett, és nem lehet nem látni a szabadságtól elválasztott kényszer hazugságait. Természetes szükségszerűségből fakadóan a nevelésnek a benne végzett feladatnak megfelelően ingyenesnek kell lennie.