A Dorian Gray képében Oscar Wilde ezt írta: „A gyerekek azzal kezdik, hogy szeretik a szüleiket. Felnőve elkezdik ítélkezni felettük. Néha megbocsátanak nekik." Ez utóbbi nem mindenkinek könnyű. Mi van akkor, ha „tiltott” érzések kerítenek hatalmukba: harag, harag, harag, csalódás – a legközelebbi emberekkel kapcsolatban? Hogyan lehet megszabadulni ezektől az érzelmektől, és szükséges-e? A „Mindfulness and érzelmek” című könyv társszerzőjének véleménye, Sandy Clark.
Az angol költő, Philip Larkin, a szülők által gyermekeikre átruházott érzelmi poggyász leírásával nem kevesebbet festett, mint az öröklött traumát. A költő ugyanakkor hangsúlyozta, hogy ebben sokszor nem maguk a szülők okolhatók: igen, sok mindenben ártottak gyermeküknek, de csak azért, mert egykor ők maguk is traumatizáltak a nevelés miatt.
Egyrészt sokunk szülő "mindent odaadott". Nekik köszönhetjük, hogy azzá váltunk, amivé lettünk, és nem valószínű, hogy valaha is vissza tudjuk fizetni az adósságukat, és visszafizetni természetben. Másrészt sokan úgy nőnek fel, hogy úgy érzik, cserbenhagyták őket az anyjuk és/vagy az apjuk (és valószínűleg a szüleik is így érzik).
Általánosan elfogadott, hogy apánk és anyánk iránt csak társadalmilag jóváhagyott érzéseket érezhetünk. Elfogadhatatlan, hogy dühösek és sértődjenek miattuk, az ilyen érzelmeket minden lehetséges módon el kell nyomni. Ne kritizáld anyát és apát, hanem fogadd el – még akkor is, ha valamikor rosszat tettek ellenünk, és súlyos hibákat követtek el az oktatásban. De minél tovább tagadjuk saját érzéseinket, még a legkellemetlenebbeket is, ezek az érzések annál inkább felerősödnek és eluralkodnak rajtunk.
Carl Gustav Jung pszichoanalitikus úgy vélte, bármennyire is próbáljuk elfojtani a kellemetlen érzelmeket, minden bizonnyal megtalálják a kiutat. Ez megnyilvánulhat viselkedésünkben, vagy legrosszabb esetben pszichoszomatikus tünetek (például bőrkiütés) formájában.
A legjobb, amit tehetünk magunkért, ha beismerjük, hogy jogunk van bármilyen érzést érezni. Ellenkező esetben azt kockáztatjuk, hogy csak súlyosbítjuk a helyzetet. Természetesen az is fontos, hogy pontosan mit kezdünk ezekkel az érzelmekkel. Hasznos, ha azt mondod magadnak: „Rendben, én így érzek – és itt van miért” –, és kezdj el konstruktív módon dolgozni az érzelmeiddel. Például naplót vezetni, megbeszélni egy megbízható baráttal, vagy beszélni a terápiában.
Igen, a szüleink tévedtek, de egyetlen újszülöttnek sincs utasítása.
De tegyük fel, hogy ehelyett továbbra is elnyomjuk a szüleinkkel szembeni negatív érzelmeinket: például a haragot vagy a csalódást. Jó eséllyel, mivel ezek az érzések folyamatosan kavarognak bennünk, mindig csak az anya és apa által elkövetett hibákra, a cserbenhagyásunkra és a saját hibánkra fogunk koncentrálni ezen érzések és gondolatok miatt. Egyszóval két kézzel kapaszkodunk a saját szerencsétlenségünkbe.
Ha kiengedjük az érzelmeket, hamarosan észrevesszük, hogy már nem forrnak, forrnak, hanem fokozatosan „időzik”, és semmivé válik. Ha megengedjük magunknak, hogy kifejezzük, amit érzünk, végre láthatjuk a teljes képet. Igen, a szüleink tévedtek, de másrészt nagy valószínűséggel saját alkalmatlanságukat és önbizalomhiányukat érezték – már csak azért is, mert egyetlen újszülötthez sem fűznek utasítást.
Időbe telik, amíg a mélyen gyökerező konfliktus megoldódik. Negatív, kellemetlen, „rossz” érzéseinknek megvan az oka, és a lényeg, hogy megtaláljuk. Azt tanítják nekünk, hogy megértéssel és együttérzéssel kell bánnunk másokkal – de önmagunkkal is. Főleg azokban a pillanatokban, amikor nehéz dolgunk van.
Tudjuk, hogyan kell viselkednünk másokkal, hogyan kell viselkednünk a társadalomban. Mi magunk hajtjuk magunkat a szabványok és szabályok merev keretei közé, és emiatt egy ponton már nem értjük, mit is érzünk valójában. Csak azt tudjuk, mit „kell” éreznünk.
Ez a belső kötélhúzás saját magunkat is szenvedésre késztet. Ahhoz, hogy véget vess ennek a szenvedésnek, el kell kezdened ugyanolyan kedvességgel, törődéssel és megértéssel bánni magaddal, mint másokkal. És ha sikerül, talán egyszer csak ráébredünk, hogy egy kicsit könnyebbé vált az érzelmi teher, amit egész idő alatt magunkkal cipeltünk.
Miután felhagytunk önmagunkkal, végre ráébredünk, hogy sem a szüleink, sem az általunk szeretett emberek nem tökéletesek, ami azt jelenti, hogy nekünk magunknak egyáltalán nem kell egy kísérteties ideálnak megfelelnünk.
A szerzőről: Sandy Clark a Mindfulness and Emotion társszerzője.