A süllyedő szigetekről szóló beszéd régóta létezik a kis szigetállamok jövőbeli kockázatainak leírására. De a valóság az, hogy ezek a fenyegetések ma már valószínűvé válnak. Sok kis szigetállam úgy döntött, hogy újra bevezeti a korábban népszerűtlen letelepítési és migrációs politikát az éghajlatváltozás miatt.
Ilyen például a Csendes-óceán közepén található Karácsony-sziget vagy Kiribati – a világ legnagyobb korall-atollja. A sziget történetének közelebbi pillantása rávilágít a világ hasonló helyein élő emberek problémáira és a jelenlegi nemzetközi politika elégtelenségére.
Kiribatinak sötét múltja van a brit gyarmatosítás és a nukleáris kísérletek terén. 12. július 1979-én nyertek el függetlenséget az Egyesült Királyságtól, amikor a Kiribati Köztársaságot létrehozták egy 33 szigetből álló csoport kormányzására, amelyek az Egyenlítő mindkét oldalán találhatók a területen. Most egy újabb fenyegetés jelenik meg a láthatáron.
A legmagasabb pontján legfeljebb két méterrel a tengerszint fölé emelkedő Kiribati a bolygó egyik legérzékenyebb lakott szigete. A világ közepén található, de a legtöbb ember nem tudja pontosan azonosítani a térképen, és keveset tud ennek a népnek a gazdag kultúrájáról és hagyományairól.
Ez a kultúra eltűnhet. Minden hetedik Kiribatiba irányuló migrációt – akár szigetközi, akár nemzetközi szinten – a környezeti változások okozzák. Egy 2016-os ENSZ-jelentés pedig kimutatta, hogy Kiribatiban a háztartások felét már érintette az emelkedő tengerszint. A tengerszint emelkedése problémákat okoz a nukleáris hulladékok tárolásával is a kis szigetállamokban, amelyek a gyarmati múlt maradványai.
A klímaváltozás következtében a lakóhelyüket elhagyni kényszerült emberek menekültté válnak: olyan emberek, akik a súlyos éghajlati események hatásai miatt kénytelenek elhagyni otthonukat, és másutt visszatérni a normális életbe, elveszítve kultúrájukat, közösségüket és döntési jogukat.
Ez a probléma csak rosszabb lesz. A megnövekedett viharok és időjárási események 24,1 óta évente átlagosan 2008 millió embert költöztetnek el világszerte, és a Világbank becslései szerint 143-ig további 2050 millió ember kényszerül majd elhagyni otthonát mindössze három régióban: Afrikában a Szaharától délre, Dél-Ázsiában és Latin Amerika.
Kiribati esetében számos mechanizmust hoztak létre a szigetek lakóinak megsegítésére. A kiribati kormány például a „Migráns méltósággal” programot hajtja végre, hogy szakképzett munkaerőt hozzon létre, amely jó munkát találhat külföldön. A kormány 2014 hektár földet is vásárolt a Fidzsi-szigeteken 6-ban, hogy a környezet változásaival próbálja garantálni az élelmezésbiztonságot.
Új-Zélandon is megrendezték a „Pacific Ballot” névre keresztelt lehetőségekkel kapcsolatos éves lottót. Ez a lottó célja, hogy évente 75 kiribati állampolgárnak segítsen Új-Zélandon letelepedni. A kvóták azonban a hírek szerint nem teljesülnek. Érthető, hogy az emberek nem akarják elhagyni otthonukat, családjukat és életüket.
Eközben a Világbank és az ENSZ azzal érvel, hogy Ausztráliának és Új-Zélandnak javítania kell az idénymunkások mobilitását, és lehetővé kell tennie a kiribati polgárok számára a nyílt migrációt, tekintettel az éghajlatváltozás hatásaira. Az idénymunka azonban gyakran nem kínál nagy kilátásokat egy jobb életre.
Míg a jó szándékú nemzetközi politika nagyrészt a letelepítésre összpontosít, nem pedig alkalmazkodóképességre és hosszú távú támogatásra, ezek a lehetőségek még mindig nem biztosítanak valódi önrendelkezést Kiribati lakosságának. Hajlamosak úgy árusítani az embereket, hogy áthelyezésüket a foglalkoztatási tervekbe vágják.
Ez azt is jelenti, hogy hamarosan feleslegessé válhatnak olyan hasznos helyi projektek, mint egy új repülőtér, egy állandó lakhatási program és egy új tengeri turisztikai stratégia. Annak biztosítására, hogy a migráció ne váljon szükségessé, reális és megfizethető stratégiákra van szükség a szigeten lévő földterület helyreállítására és megőrzésére.
A népességvándorlás ösztönzése természetesen a legolcsóbb lehetőség. De nem szabad abba a csapdába esnünk, hogy azt gondoljuk, ez az egyetlen kiút. Nem kell hagynunk, hogy elsüllyedjen ez a sziget.
Ez nem csak emberi probléma – ennek a szigetnek a tengerben való elhagyása végül olyan madárfajok globális kipusztulásához vezet, amelyek sehol máshol nem fordulnak elő a Földön, mint például a Bokikokiko poszáta. Más kis szigetállamok, amelyeket az emelkedő tengerszint fenyeget, szintén veszélyeztetett fajoknak ad otthont.
A nemzetközi segítség számos jövőbeli problémát megoldhat, és megmentheti ezt a csodálatos és gyönyörű helyet az emberek, nem emberi állatok és növények számára, de a gazdag országok támogatásának hiánya megnehezíti a kis szigetállamok lakói számára az ilyen lehetőségek mérlegelését. Mesterséges szigeteket hoztak létre Dubaiban – miért ne? Sok más lehetőség is létezik, mint például a part megerősítése és a meliorációs technológiák. Az ilyen lehetőségek megvédhetnék Kiribati szülőföldjét, és egyúttal növelhetnék e helyek ellenálló képességét, ha a nemzetközi segítség gyorsabb és következetesebb lenne az éghajlati válságot okozó országok részéről.
Az ENSZ 1951-es menekültügyi egyezményének megírásakor még nem volt nemzetközileg elfogadott definíció a „klímamenekültnek”. Ez védelmi rést hoz létre, mivel a környezetromlás nem minősül „üldözésnek”. Ez annak ellenére van így, hogy az éghajlatváltozást nagyrészt az iparosodott országok tettei és hanyagságuk okozzák a súlyos hatások kezelésében.
Az ENSZ 23. szeptember 2019-i éghajlat-politikai csúcstalálkozója megkezdheti e kérdések némelyikének kezelését. De az éghajlatváltozás által fenyegetett helyeken élő emberek milliói számára a probléma a környezeti és az éghajlati igazságosság. Ennek a kérdésnek nem csak arra kell vonatkoznia, hogy foglalkoznak-e az éghajlatváltozás fenyegetésével, hanem arra is, hogy azok, akik kis szigetállamokban szeretnének tovább élni, miért nem rendelkeznek az éghajlatváltozás és más globális kihívások kezeléséhez szükséges erőforrásokkal vagy autonómiával.