Identitás

Identitás (lat. identicus — azonos, ugyanaz) — a személy tudata egy bizonyos társadalmi és személyes pozícióhoz való tartozásáról a társadalmi szerepek és ego-állapotok keretein belül. Az identitás a pszichoszociális megközelítés szempontjából (Erik Erickson) minden ember életciklusának egyfajta epicentruma. Pszichológiai konstrukcióként formálódik serdülőkorban, és az egyén funkcionalitása a felnőtt önálló életében annak minőségi jellemzőitől függ. Az identitás határozza meg az egyén azon képességét, hogy asszimilálja a személyes és társadalmi tapasztalatokat, és megőrizze saját integritását és szubjektivitását a megváltozott külvilágban.

Ez a struktúra az alapvető pszichoszociális krízisek megoldásának eredményeinek intrapszichés szintjén az integráció és reintegráció folyamatában alakul ki, amelyek mindegyike megfelel a személyiségfejlődés egy bizonyos életkori szakaszának. Ennek vagy annak a krízisnek a pozitív megoldása esetén az egyén sajátos ego-erőre tesz szert, amely nemcsak a személyiség működőképességét határozza meg, hanem hozzájárul további fejlődéséhez is. Ellenkező esetben az elidegenedés sajátos formája keletkezik – egyfajta „hozzájárulás” az identitás zavarához.

Az identitást meghatározó Erik Erickson több szempontból is leírja, nevezetesen:

• Az egyéniség saját egyediségének és különálló létezésének tudatos érzése.
• Identitás és integritás – a belső identitás érzése, a folytonosság aközött, ami egy személy volt a múltban, és amivel a jövőben megígéri, hogy válni fog; az érzés, hogy az életnek koherenciája és értelme van.
• Egység és szintézis – a belső harmónia és egység érzése, az önmagunkról és a gyermekek azonosulásáról alkotott képek szintézise értelmes egésszé, amely a harmónia érzetét kelti.
• A társadalmi szolidaritás a társadalom eszméivel és annak egy alcsoportjával való belső szolidaritás érzése, az az érzés, hogy a saját identitásnak van értelme az e személy (referenciacsoport) által tisztelt emberek számára, és az megfelel az elvárásaiknak.

Erickson két egymásra épülő fogalmat különböztet meg – a csoportidentitást és az ego-identitást. A csoportidentitás azáltal alakul ki, hogy a gyermek nevelése élete első napjától az adott társadalmi csoportba való beillesztésére, az ebben a csoportban rejlő világkép kialakítására irányul. Az ego-identitás a csoportidentitással párhuzamosan alakul ki, és az alanyban az Én stabilitásának és folytonosságának érzetét kelti, annak ellenére, hogy az ember növekedése és fejlődése során bekövetkezik a változások.

Az ego-identitás vagy más szóval a személyiség integritásának kialakulása az ember élete során folytatódik, és számos szakaszon megy keresztül:

1. Az egyedfejlődés első szakasza (születéstől egy évig). Alapválság: bizalom kontra bizalmatlanság. Ennek a szakasznak a potenciális ego-ereje a remény, a lehetséges elidegenedés pedig átmeneti zavar.
2. Az egyéni fejlődés második szakasza (1 évtől 3 évig). Alapválság: Autonómia kontra szégyen és kétség. A potenciális ego-erő az akarat, a potenciális elidegenedés pedig a kóros öntudat.
3. Az egyéni fejlődés harmadik szakasza (3-6 év). Alapválság: kezdeményezőkészség kontra bűntudat. A potenciális ego-erő a cél meglátásának és az arra való törekvésnek a képessége, a potenciális elidegenedés pedig merev szereprögzítés.
4. Az egyéni fejlődés negyedik szakasza (6-12 éves korig). Alapválság: Kompetencia vs. kudarc. A potenciális ego-erő a bizalom, a potenciális elidegenedés pedig a cselekvés megtorpanása.
5. Az egyéni fejlődés ötödik szakasza (12 évtől 21 éves korig). Alapválság: identitás kontra identitászavar. A potenciális ego-erő a teljesség, a potenciális elidegenedés pedig a teljesség.
6. Az egyéni fejlődés hatodik szakasza (21-25 év). Alapválság: intimitás kontra elszigeteltség. A potenciális ego-erő a szeretet, a lehetséges elidegenedés pedig a nárcisztikus elutasítás.
7. Az egyedfejlődés hetedik szakasza (25-60 év). Alapválság: generativitás kontra stagnálás. A potenciális ego-erő a gondoskodás, a potenciális elidegenedés pedig a tekintélyelvűség.
8. Az egyedfejlődés nyolcadik szakasza (60 év után). Alapválság: Integritás a kétségbeesés ellen. A potenciális ego-erő a bölcsesség, a potenciális elidegenedés pedig a kétségbeesés.

Az életciklus minden szakaszát meghatározott feladat jellemzi, amelyet a társadalom terjeszt elő. A társadalom az életciklus különböző szakaszaiban is meghatározza a fejlődés tartalmát. Erickson szerint a probléma megoldása mind az egyén által már elért fejlettségi szinttől, mind a társadalom általános lelki légkörétől függ, amelyben él.

Az ego-identitás egyik formájából a másikba való átmenet identitásválságokat okoz. Erickson szerint a válságok nem személyiségbetegségek, nem egy neurotikus rendellenesség megnyilvánulása, hanem fordulópontok, „a haladás és a regresszió, az integráció és a késés közötti választás pillanatai”.

A korfejlődés sok kutatójához hasonlóan Erickson is különös figyelmet szentelt a serdülőkornak, amelyet a legmélyebb válság jellemez. A gyermekkor a végéhez közeledik. Az életút e nagy szakaszának befejezését az ego-identitás első integrált formájának kialakulása jellemzi. Három fejlődési vonal vezet ehhez a válsághoz: a gyors fizikai növekedés és a pubertás (a „fiziológiai forradalom”); a „hogyan nézek ki mások szemében”, „mi vagyok” elfoglaltsága; a megszerzett készségeknek, egyéni képességeknek és a társadalom igényeinek megfelelő szakmai hivatás megtalálásának igénye.

A fő identitásválság a serdülőkorra esik. Ennek a fejlődési szakasznak az eredménye vagy egy „felnőtt identitás” megszerzése, vagy egy fejlődési késés, az úgynevezett diffúz identitás.

Erickson mentális moratóriumnak nevezte a fiatalság és a felnőttkor közötti intervallumot, amikor egy fiatal megpróbálja és tévedés útján igyekszik megtalálni a helyét a társadalomban. A válság súlyossága mind a korábbi válságok (bizalom, függetlenség, aktivitás stb.) megoldásától, mind a társadalom teljes lelki légkörétől függ. A leküzdhetetlen válság az akut diffúz identitás állapotához vezet, amely a serdülőkor egy speciális patológiájának alapját képezi. Erickson identitáspatológiai szindróma:

• az infantilis szintre való visszafejlődés és a felnőtt státusz megszerzésének a lehető legtovább elhalasztásának vágya;
• homályos, de tartós szorongásos állapot;
• az elszigeteltség és az üresség érzése;
• állandóan olyan állapotban lenni, ami megváltoztathatja az életet;
• félelem a személyes kommunikációtól és képtelenség érzelmileg befolyásolni az ellenkező nemű személyeket;
• ellenségeskedés és megvetés minden elismert társadalmi szerep iránt, még a férfi és a nő iránt is;
• minden hazai megvetése és minden idegen irracionális előnyben részesítése (a "jó, ahol nem vagyunk" elve alapján). Extrém esetekben a negatív identitás keresése, a „semmivé válás” vágya az önigazolás egyetlen módja.

Az identitás megszerzése ma már minden ember legfontosabb életfeladata, és természetesen a pszichológus szakmai tevékenységének magja. A „Ki vagyok én?” kérdés előtt automatikusan okozta a hagyományos társadalmi szerepek felsorolását. Manapság minden eddiginél nagyobb szükség van a válasz keresésére különös bátorságra és józan észre.