Szerelem a szabályok szerint: mi a baj a kitalált szerelmi történetekkel?

Felnőve búcsút veszünk a mesék varázslatos világától. Megértjük, hogy nem csuka kérésére süt ki a nap, a kertben nem temetik el a kincseket, és egy vén lámpából nem bukkan elő egy teljhatalmú dzsinn, aki káros osztálytársat nem csinál pézsmapocokká.

Néhány illúziót azonban felváltanak mások – azok, amelyeket a romantikus filmek és könyvek bőkezűen ellátnak velünk. „A romantika szembeállítja a szerelmet a rutinnal, a szenvedélyt a racionális választással, a küzdelmet a békés élettel” – mondja Alain de Botton filozófus. Konfliktusok, nehézségek és a végkifejlet feszült várakozása teszik lenyűgözővé a művet. De amikor mi magunk próbálunk kedvenc filmünk hőseinek gondolni és érezni magunkat, elvárásaink ellenünk fordulnak.

Mindenkinek meg kell találnia a "másik felét"

Az életben számos lehetőséggel találkozunk a boldog kapcsolatokhoz. Megesik, hogy két ember pragmatikus okokból összeházasodik, de ekkor őszinte együttérzés hatja át őket egymás iránt. Ilyen is előfordul: szerelembe esünk, de aztán ráébredünk, hogy nem tudunk kijönni egymással, és úgy döntünk, hogy elmegyünk. Ez azt jelenti, hogy a kapcsolat hiba volt? Inkább értékes tapasztalat volt, ami segített jobban megértenünk önmagunkat.

Azok a történetek, amelyekben a sors vagy összehozza, vagy külön-külön szétválasztja a hősöket, ugratni látszanak: az ideál itt van, valahol a közelben bolyong. Siess, nézd meg mindkettőt, különben hiányozni fog a boldogságod.

A „Mr. Senki» a hős több lehetőséggel él a jövőre nézve. Gyerekkorában hozott döntése három különböző nővel hozza össze – de csak egynél érzi magát igazán boldognak. A szerzők arra figyelmeztetnek, hogy boldogságunk a döntéseinktől függ. De ez a választás radikálisan hangzik: vagy megtalálja élete szerelmét, vagy hibázik.

E játékszabályok elfogadásával örök kétségre ítéljük magunkat. Még ha találkoztunk is a megfelelő személlyel, kételkedünk abban, hogy tényleg olyan jó? Megért minket? Vagy talán el kellett volna hagyni mindent, és azzal a srác-fotóssal utazni, aki olyan szépen énekelt gitárral egy céges bulin? Hogy ezek a dobálások mire vezethetnek, azt Flaubert regényéből Bovary Emma sorsának példáján láthatjuk.

„Egész gyermekkorát egy kolostorban töltötte, mámorító romantikus mesékkel körülvéve” – elmélkedik Allen de Botton. - Ennek eredményeként arra ösztönözte magát, hogy választottja tökéletes lény legyen, aki képes mélyen megérteni a lelkét, ugyanakkor intellektuálisan és szexuálisan izgatja. Mivel ezeket a tulajdonságokat nem találta meg férjében, megpróbálta meglátni a szerelmesekben – és tönkretette magát.

A szeretetet meg kell nyerni, de nem fenn kell tartani

„Életünk nagy részét azzal töltjük, hogy vágyakozunk és keresünk valamit, amit el sem tudunk képzelni” – írja Robert Johnson pszichológus, a „Us: The Deep Aspects of Romantic Love” című könyv szerzője. „Állandóan kételkedünk, egyik partnerről a másikra váltunk, nincs időnk megtudni, milyen kapcsolatban élni.” De hibáztathatod ezért magad? Nem ezt a modellt látjuk a hollywoodi filmekben?

A szerelmesek elváltak, valami állandóan megzavarja kapcsolatukat. Csak a vége felé kötnek végre együtt. De hogyan alakul tovább a sorsuk, nem tudjuk. És sokszor nem is akarjuk tudni, mert félünk az ilyen nehezen elért idill pusztulásától.

„A legtöbbünk életében a fő kihívás másként néz ki, mint az irodalmi és filmes hősök életében” – mondja Alain de Botton. „A számunkra megfelelő partner megtalálása csak az első lépés. Ezután egy olyan személlyel kell kijönnünk, akit alig ismerünk.

Itt derül ki a romantikus szerelem eszméjében rejlő megtévesztés. A partnerünk nem arra született, hogy boldoggá tegyen minket. Talán még arra is rájövünk, hogy tévedtünk választottunkkal kapcsolatban. A romantikus elképzelések szempontjából ez katasztrófa, de néha ez az, ami arra készteti a partnereket, hogy jobban megismerjék egymást, és véget vetjenek az illúzióknak.

Ha kételkedünk – az élet megmondja a választ

A regények és forgatókönyvek a narratíva törvényeinek engedelmeskednek: az események mindig a szerző igényei szerint sorakoznak fel. Ha a hősök elválnak, akkor sok év után biztosan találkozhatnak - és ez a találkozás fellobbantja érzéseiket. Az életben éppen ellenkezőleg, sok a véletlen egybeesés, és az események gyakran következetlenül, egymással való kapcsolat nélkül történnek. De a romantikus gondolkodásmód arra kényszerít bennünket, hogy keressük (és találjuk meg!) a kapcsolatokat. Például eldönthetjük, hogy egy volt szerelmünkkel való véletlen találkozás egyáltalán nem véletlen. Lehet, hogy ez a sors nyoma?

A való életben bármi megtörténhet. Megszerethetjük egymást, majd kihűlhetünk, és újra ráébredhetünk, milyen kedves számunkra a kapcsolatunk. A romantikus irodalomban és a moziban ez a mozgás általában egyoldalú: amikor a szereplők rájönnek, hogy érzéseik kihűltek, különböző irányokba oszlanak szét. Ha a szerzőnek nincs más terve velük kapcsolatban.

„Ha megpróbáljuk elkapni azokat a jeleket, amelyeket a sors állítólag küld nekünk, önámításba esünk” – mondja Alain de Botton. "Úgy tűnik számunkra, hogy életünket valami kívülről irányítja, és ennek eredményeként kerüljük a felelősséget a döntéseinkért."

A szerelem szenvedélyt jelent

Az olyan filmek, mint a Szeress belém, ha mersz, megalkuvást nem tűrő álláspontot kínálnak: az a kapcsolat, amelyben az érzések a határokig felfokozódnak, értékesebb, mint a vonzalom bármely más formája. Az érzéseiket közvetlenül kifejezni nem tudó szereplők kínozzák egymást, saját kiszolgáltatottságuktól szenvednek, és egyúttal megpróbálják felülkerekedni a másikon, rákényszeríteni gyengeségének beismerésére. Szakítanak, társra találnak, családot alapítanak, de sok év után megértik: egy párban eltöltött kimért élet soha nem fogja megadni azt az izgalmat, amit egymás mellett átéltek.

„Gyerekkorunktól kezdve hozzászoktunk ahhoz, hogy olyan karaktereket látunk, akik folyamatosan kergetik egymást, szó szerint és átvitt értelemben is” – mondja Sheryl Paul, a szorongásos zavarokkal foglalkozó tanácsadó. „Befoglaljuk ezt a mintát, belefoglaljuk a kapcsolati forgatókönyvünkbe. Megszokjuk, hogy a szerelem egy állandó dráma, hogy a vágy tárgyának messze és elérhetetlennek kell lennie, hogy csak érzelmi erőszakkal lehet a másikhoz nyúlni, érzéseinket kimutatni.

Ennek eredményeként ezek szerint a minták szerint építjük fel szerelmi történetünket, és levágunk mindent, ami másképp néz ki. Honnan tudhatjuk, hogy a partner megfelelő-e számunkra? Fel kell tennünk magunknak a kérdést: érzünk-e félelmet a jelenlétében? Féltékenyek vagyunk másokra? Van benne valami elérhetetlen, tiltott?

„A romantikus kapcsolati mintákat követve csapdába esünk” – magyarázza Sheryl Paul. – A filmekben a szereplők története a szerelembe esés szakaszában ér véget. Az életben a kapcsolatok tovább fejlődnek: a szenvedély alábbhagy, és a partner vonzó hidegsége önzéssé, a lázadóság pedig éretlenséggé változhat.

Amikor megállapodunk abban, hogy egy irodalmi vagy filmes szereplő életét éljük, azt várjuk, hogy minden a tervek szerint alakuljon. A sors a megfelelő pillanatban szeretetet küld nekünk. Neki (vagy neki) lök minket az ajtóban, és ahogy félénken összeszedjük a kezünkből kiesett dolgokat, egy érzés támad köztünk. Ha ez a sors, akkor biztosan együtt leszünk, bármi történjék is.

A forgatókönyv szerint élve azoknak a szabályoknak a foglyaivá válunk, amelyek csak egy kitalált világban működnek. Ám ha túllépünk a cselekményen, a romantikus előítéletekre köpve, a dolgok nagy valószínűséggel kicsit unalmasabbak lesznek, mint kedvenc karaktereink. De másrészt saját tapasztalatunkból fogjuk megérteni, mit is akarunk valójában, és hogyan kapcsoljuk össze vágyainkat egy partner vágyaival.

Forrás: Financial Times.