Egy kastélyba zárt család valahol Észak-Franciaországban: egy fanatikus apa, akit megszállottan gondol, hogy emberfeletti lányt, akaratgyenge anyát és áldozat lányt neveljen. Kegyetlen kísérletek, elszigeteltség, erőszak… Lehetséges-e túlélni ilyen extrém körülmények között, és megőrizni önmagában mindent, ami emberi? Maud Julien a lánya meséje című könyvében osztotta meg ijesztő történetét.
1960-ban a francia Louis Didier vett egy házat Lille közelében, és ott ment nyugdíjba feleségével, hogy megvalósítsa élete projektjét – hogy emberfelettit neveljen kislányából, Maudból.
Maud szigorú fegyelemre, az akaraterő próbáira, az éhségre, a legkisebb melegség és együttérzés hiányára várt szüleitől. Elképesztő rugalmasságot és élni akarást mutatott, Maud Julien felnőttként pszichoterapeuta lett, és megtalálta az erőt, hogy nyilvánosan megossza tapasztalatait. Részleteket közölünk „Lánymese” című könyvéből, amely az Eksmo kiadó gondozásában jelent meg.
„Apa ismét megismétli, hogy mindent, amit tesz, értem tesz. Hogy egész életét nekem szenteli, hogy megtanítsa, formálja, faragja belőlem azt a magasabb lényt, akivé válnom kell…
Tudom, hogy méltónak kell mutatnom magam azokra a feladatokra, amelyeket később elém terjeszt. De attól tartok, hogy nem fogok tudni megfelelni a követelményeinek. Túl gyengének, túl ügyetlennek, túl butának érzem magam. És nagyon félek tőle! Még túlsúlyos teste, nagy feje, hosszú vékony karja és acélos szeme is. Annyira félek, hogy a lábaim engednek, amikor közeledek hozzá.
Még szörnyűbb számomra, hogy egyedül állok szemben ezzel az óriással. Az anyától nem várható el vigasztalás vagy védelem. A „Monsieur Didier” számára egy félisten. Szereti és utálja, de soha nem mer ellentmondani neki. Nincs más dolgom, mint behunyom a szemem, és a félelemtől remegve menedéket keresek teremtőm szárnyai alá.
Apám néha azt mondja nekem, hogy soha nem szabad elhagynom ezt a házat, még a halála után sem.
Apám meg van győződve arról, hogy az elme bármit elérhet. Abszolút mindent: le tud győzni minden veszélyt és legyőzni minden akadályt. Ehhez azonban hosszú, aktív felkészülésre van szükség, távol e tisztátalan világ szennyétől. Mindig azt mondja: „Az ember eredendően gonosz, a világ eredendően veszélyes. A föld tele van gyenge, gyáva emberekkel, akiket gyengeségük és gyávaságuk árulásba taszít.
Az apa csalódott a világban; gyakran elárulták. „Nem tudod, milyen szerencsés vagy, hogy megkímélnek mások szennyeződésétől” – mondja nekem. Erre való ez a ház, hogy távol tartsa a külvilág félelmeit. Apám néha azt mondja nekem, hogy soha nem szabad elhagynom ezt a házat, még a halála után sem.
Emléke élni fog ebben a házban, és ha vigyázok rá, biztonságban leszek. És néha azt mondja, hogy később azt csinálhatok, amit akarok, lehetek Franciaország elnöke, a világ úrnője. De amikor elhagyom ezt a házat, nem azért teszem, hogy a „Senki kisasszony” céltalan életét éljem. Hagyom őt, hogy meghódítsa a világot és „nagyságot érjen el”.
***
– Anya különös teremtménynek tart engem, a rossz akarat feneketlen kútjának. Nyilvánvalóan szándékosan fröcskölök tintát a papírra, és ugyanilyen szándékosan letörtem egy darabot a nagy étkezőasztal üveglapjának közelében. Szándékosan megbotlom vagy lenyúzom a bőröm, amikor kihúzom a gazt a kertben. Szándékosan elesek és megkarcolok. Én „hazug” és „színlelő” vagyok. Mindig igyekszem felhívni magamra a figyelmet.
Ugyanebben az időben, amikor elkezdődtek az írás-olvasás órák, kerékpározni tanultam. Volt egy gyerekbiciklim, a hátsó keréken edzőkerekekkel.
„Most levesszük őket” – mondta egy napon az anya. Apa mögöttünk állt, és némán figyelte a jelenetet. Anyám rákényszerített, hogy felüljek a hirtelen instabil biciklire, két kézzel erősen megragadott, és – whhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhh erősen előrenyomott a felhajtón.
Ahogy zuhantam, letéptem a lábam a kavicson, és sírva fakadtam a fájdalomtól és a megaláztatástól. De amikor megláttam azt a két szenvtelen arcot, amint engem figyel, a zokogás magától abbamaradt. Anyám szó nélkül visszarakott a motorra, és annyiszor lökött, ahányszor megtanultam egyedül egyensúlyozni.
Így megbukhat a vizsgákon, és mégsem lesz csalódás.
A horzsolásaimat a helyszínen kezelték: anyám erősen fogta a térdemet, apám pedig közvetlenül a sajgó sebekre öntötte az orvosi alkoholt. Tilos volt a sírás és a nyögdécselés. Össze kellett csikorgatnom a fogam.
Megtanultam úszni is. Természetesen a helyi uszodába járás nem jöhetett szóba. A nyáron, amikor négy éves voltam, édesapám „csak nekem” épített egy úszómedencét a kert végébe. Nem, nem egy gyönyörű kék vizű medence. Meglehetősen hosszú, keskeny vízcsík volt, kétoldalt betonfalak szorították össze. A víz ott sötét volt, jeges, és nem láttam az alját.
Akárcsak a biciklinél, az első lecke egyszerű és gyors volt: anyám csak bedobott a vízbe. Kopogtam, sikoltoztam és ittam vizet. Éppen akkor, amikor készen álltam elsüllyedni, mint egy kő, beugrott és kihalászott. És minden újra megtörtént. Megint sikoltoztam, sírtam és fulladoztam. Anya megint kihúzott.
– Meg fogsz büntetni ezért az ostoba nyafogásért – mondta, mielőtt szertartás nélkül visszadobott a vízbe. A testem küszködött, hogy lebegjen, miközben a lelkem minden alkalommal egy kicsit szorosabb labdává gömbölyödött bennem.
„Erős ember nem sír” – mondta az apa, miközben távolról nézte az előadást, úgy állt, hogy a permet ne érje el. - Meg kell tanulnod úszni. Ez létfontosságú, ha leesik a hídról, vagy az életéért kell futnia.
Fokozatosan megtanultam a fejemet a víz felett tartani. És idővel még jó úszó is lett belőle. De ugyanúgy utálom a vizet, mint ezt a medencét, ahol még edzenem kell.”
***
(10 évvel később)
„Egy reggel, amikor lemegyek az első emeletre, észreveszek egy borítékot a postaládában, és majdnem elesem, látva, hogy gyönyörű kézírással van ráírva a nevem. Soha senki nem írt nekem. A kezem remeg az izgalomtól.
A levél hátoldalán látom, hogy Marie-Noelle-től származik, akit a vizsgákon ismertem meg – egy lány tele örömmel és energiával, ráadásul egy szépség. Fényűző fekete haja a feje hátsó részén lófarokba van húzva.
– Figyelj, levelezhetnénk – mondta akkor. - Meg tudod adni a címedet?
Kétségbeesetten kinyitom a borítékot, és kihajtom két teli lapot, melyeket mindkét oldalon kék tintával borítanak, és a margókra virágokat rajzoltak.
Marie-Noelle elmondja, hogy megbukott a vizsgákon, de nem számít, még mindig csodálatos a nyara. Így megbukhat a vizsgákon, és mégsem lesz csalódás.
Emlékszem, elmondta, hogy tizenhét évesen férjhez ment, de most azt mondja, hogy összeveszett a férjével. Találkozott egy másik sráccal, és megcsókolták.
Aztán Marie-Noel mesél a nyaralásáról, az „anyukáról” és „apukáról”, és arról, hogy mennyire örül, hogy láthatja őket, mert nagyon sok mesélnivalója van. Reméli, hogy írok neki, és még találkozunk. Ha el akarok jönni hozzá, a szülei szívesen látnak vendégül, én pedig megszállhatok a nyaralójukban.
Nagyon boldog vagyok: emlékszik rám! Boldogsága és energiája ragadós. És a levél reménnyel tölt el. Kiderül, hogy a sikertelen vizsgák után megy tovább az élet, hogy a szerelem nem ér véget, vannak szülők, akik tovább beszélnek a lányaikkal.
Miről írhatnék neki? Nincs mit mondanom neki… És akkor azt gondolom: nem, van! Mesélhetek neki az olvasott könyvekről, a kertről és Pete-ről, aki nemrég halt meg, és hosszú életet élt. Elmondhatom neki, hogyan vált „béna kacsává” az elmúlt hetekben, és hogyan láttam, ahogy szeretettel kapálózik.
Rájöttem, hogy még a világtól elzárva is van mondanivalóm, hogy az élet mindenhol megy.
Egyenesen apám szemébe nézek. Mindent tudok a szemkontaktus fenntartásáról – még nála is többet, mert ő az, aki elfordítja a tekintetét.
Gondolatban írok neki egy levelet több oldalon; Nincs szerettem, de szerelmes vagyok az életbe, a természetbe, az újonnan kikelt galambokba… Szép papírt és bélyegeket kérek anyámtól. Előbb azt követeli, hadd olvassa el Marie-Noelle levelét, és szinte megfullad a felháborodástól:
– Csak egyszer voltál kint, és máris összekeveredtél a prostituáltakkal! Az a lány, aki tizenhét évesen férjhez megy, prostituált! És megcsókolt egy másik srácot!
De elválik…
Anya elkobozza a levelet, és szigorúan megtiltja, hogy kapcsolatba lépjek „azzal a piszkos kurvával”. el vagyok keseredve. És most? Megkerülöm a ketrecemet, és minden oldalról nekiütök a rácsoknak. Egyszerre idegesítenek és sértenek azok a bombasztikus beszédek, amelyeket anyám az asztalnál mond.
„Tökéletes embert akartunk belőled alkotni – mondja –, és ezt kaptuk. Sétáló csalódás vagy.
Apa éppen ezt a pillanatot választja, hogy alávegyen az egyik őrült gyakorlatának: elvágja egy csirke torkát, és megköveteli, hogy igyam meg a vérét.
– Jót tesz az agynak.
Nem, ez túl sok. Nem érti, hogy nincs több vesztenivalóm? Mi köze neki a kamikaze-hez? Nem, nem érti. Ragaszkodik, megszólal, fenyeget… Amikor ugyanabban a basszusban ordítani kezd, amitől gyerekkoromban megfagyott a vérem az ereimben, felrobbanok:
- Azt mondtam, nem! Nem iszom csirkevért sem ma, sem más napon. És mellesleg nem fogok vigyázni a sírodra. Soha! És ha kell, megtöltöm cementtel, hogy senki ne tudjon visszatérni onnan. Mindent tudok a cementkészítésről – köszönet érte!
Egyenesen apám szemébe nézek, és tartom a tekintetét. A szemkontaktus fenntartásáról is tudok mindent – ez még nála is többnek tűnik, mert elfordítja a tekintetét. Az ájulás szélén állok, de sikerült.”
Maud Julien „Lányok meséje” című könyve 2019 decemberében jelenik meg az Eksmo kiadó gondozásában.