A történelem előtti időkben, az ókori királyságokban, a középkorban és a modern időkben a dió mindig is megbízható táplálékforrás volt az emberiség történelme során. Valójában a dió az egyik első félkész termék: nemcsak kényelmes volt vele barangolni, de a tárolást is tökéletesen bírta a hosszú, zord tél alatt.
A közelmúltban Izraelben végzett régészeti ásatások során különféle diófajták maradványait tárták fel, amelyek a tudósok szerint 780 évvel ezelőttre nyúlnak vissza. Texasban az ie 000-ből származó pekándió héját emberi tárgyak közelében találták. Kétségtelen, hogy a dió évezredek óta szolgálja az embert táplálékként.
Az ókorban számos utalás található a diófélékre. Az elsők egyike a Bibliában található. Második egyiptomi útjukról József testvérei pisztáciát is hoztak kereskedésre. Áron botja csodálatos módon átalakul és gyümölcsös mandulát terem, bizonyítva, hogy Áron Isten választott papja (17. Mózes 1). A mandula viszont a Közel-Kelet ókori népeinek alapvető tápláléka volt: blansírozva, pirítva, őrölve és egészben fogyasztották. A rómaiak voltak az elsők, akik feltalálták a kandírozott mandulát, és gyakran adtak ilyen diót esküvői ajándékként a termékenység szimbólumaként. A mandulaolajat Krisztus kora előtt számos európai és közel-keleti kultúra gyógyszerként használták. A természetgyógyászat adeptusai ma is használják emésztési zavarok kezelésére, hashajtóként, valamint köhögés és gégegyulladás enyhítésére. Ami azt illeti, van itt egy meglehetősen érdekfeszítő legenda: azok a szerelmesek, akik egy pisztáciafa alatt találkoznak egy holdfényes éjszakán, és meghallják a dió ropogását, szerencsét nyernek. A Bibliában Jákob fiai a pisztáciát részesítették előnyben, amely a legenda szerint Sába királynőjének egyik kedvenc csemege volt. Ezek a zöld diófélék valószínűleg egy Nyugat-Ázsiától Törökországig terjedő területről származnak. A rómaiak a pisztáciát Ázsiából hozták be Európába a Kr.u. I. század környékén. Érdekes módon a diót az Egyesült Államokban csak a 19. század végéig ismerték, és csak az 1930-as években vált népszerű amerikai nassolnivalóvá. A történelem (jelen esetben az angol) olyan régi, mint a mandula és a pisztácia. Az ősi kéziratok szerint a babiloni függőkertekben diófákat termesztettek. A diónak is helye van a görög mitológiában: Dionüszosz Isten volt az, aki szeretett Karja halála után diófává változtatta. Az olajat a középkorban széles körben használták, a parasztok a dióhéjat zúzták kenyérhez. A dió gyorsabban jutott el az Újvilágba, mint a pisztácia, a 18. században érkezett meg Kaliforniába spanyol papokkal.
évszázadokon át képezte a Közel-Kelet és Európa étrendjének alapját. Az emberek a gesztenyét gyógyszerként használták: úgy tartották, hogy véd a veszettség és a vérhas ellen. Fő szerepe azonban az élelmiszer maradt, különösen a hideg régiókban.
(ami még mindig bab) valószínűleg Dél-Amerikából származik, de Afrikából került Észak-Amerikába. A spanyol hajósok földimogyorót hoztak Spanyolországba, és onnan terjedt át Ázsiába és Afrikába. Kezdetben a földimogyorót sertések táplálékaként termesztették, de az emberek a 20. század végén kezdték el használni. Mivel nem volt könnyű termeszteni, és a sztereotípiák miatt is (a földimogyorót a szegények táplálékának tartották), csak a XNUMX. század elejéig került be széles körben az emberi táplálkozásba. A továbbfejlesztett mezőgazdasági berendezések elősegítették a növekedést és a betakarítást.
A dió csodálatos tulajdonságai ellenére érdemes ezt megjegyezni. Egyszeresen telítetlen, többszörösen telítetlen zsírokban gazdagok, hiányzik belőlük a koleszterin és fehérjét tartalmaznak. A dió híres omega-3 tartalmáról, amely elengedhetetlen a szív egészségéhez. Minden dió jó forrása az E-vitaminnak. Kis mennyiségben vegyen be étrendjébe különféle dióféléket.