A pszichológusok váratlan következtetésre jutottak: néha hasznos a rosszra gondolni. Képzeld el, hogy hamarosan elveszítesz valami jót, értékeset, valamit, amit nagyra értékelsz. Az elképzelt veszteség segít értékelni, ami van, és boldogabbá válik.
Az utolsó darab, az utolsó fejezet, az utolsó találkozás, az utolsó csók – az életben minden véget ér egyszer. A búcsúzás szomorú, de gyakran az elválás az, ami világosságot hoz az életünkbe, és hangsúlyozza a benne rejlő jót.
Christine Leiaus, a Kaliforniai Egyetem munkatársa által vezetett pszichológuscsoport kísérletet végzett. A tanulmány egy hónapig tartott. A tantárgyakat, az elsőéveseket két csoportra osztották. Az egyik csoport úgy élt ebben a hónapban, mintha diákéletük utolsó hónapja lenne. Felhívták a figyelmet azokra a helyekre és emberekre, akik hiányozni fognak. A második csoport a kontrollcsoport volt: a tanulók a megszokott módon éltek.
A kísérlet előtt és után a hallgatók kérdőíveket töltöttek ki, amelyekben felmérték pszichológiai jólétüket és az alapvető pszichológiai szükségletekkel való elégedettségüket: mennyire érzik magukat szabadnak, erősnek és közel másokhoz. Azok a résztvevők, akik elképzelték, hogy hamarosan távoznak, megnövekedett pszichológiai jólét mutatói voltak. Az egyetem elvégzésének kilátása nem zavarta meg őket, hanem éppen ellenkezőleg, gazdagabbá tette az életet. A diákok azt képzelték, hogy idejük korlátozott. Ez arra ösztönözte őket, hogy a jelenben éljenek és jobban szórakozzanak.
Miért nem használja trükkként: képzelje el a pillanatot, amikor mindennek vége, hogy boldogabbá váljon? Ez adja bennünk az elválás és a veszteség elvárását.
A jelenben élünk
Laura Carstensen, a Stanford Egyetem pszichológia professzora kidolgozta a társadalmi-érzelmi szelektivitás elméletét, amely az időérzékelésnek a célokra és kapcsolatokra gyakorolt hatását vizsgálja. Az időt korlátlan erőforrásként érzékelve hajlamosak vagyunk ismereteink és kapcsolataink bővítésére. Órákra járunk, számos rendezvényen részt veszünk, új ismereteket sajátítunk el. Az ilyen akciók a jövőbe irányuló befektetések, amelyek gyakran a nehézségek leküzdéséhez kapcsolódnak.
Felismerve az idő végességét, az emberek elkezdik keresni az élet értelmét és a kielégülés módjait.
Amikor megértjük, hogy az idő korlátozott, olyan tevékenységeket választunk, amelyek örömet okoznak, és jelenleg is fontosak számunkra: szórakozni a legjobb barátainkkal vagy elfogyasztani kedvenc ételeinket. Felismerve az idő végességét, az emberek elkezdik keresni az élet értelmét és a kielégülés módjait. A veszteség elvárása olyan tevékenységekbe taszít bennünket, amelyek itt és most boldogságot hoznak.
Közel kerülünk másokhoz
Laura Carstensen egyik tanulmányában 400 kaliforniai vett részt. Az alanyokat három csoportra osztották: fiatalok, középkorúak és idősebb generáció. Megkérdeztük a résztvevőket, hogy kivel találkoznának szívesen a szabad félórájuk során: családtaggal, új ismerőssel vagy egy olvasott könyv szerzőjével.
A családdal eltöltött idő segít jobban érezni magunkat. Lehet, hogy nincs benne újdonság, de általában élvezetes élmény. Egy új ismerőssel vagy könyvszerzővel való találkozás lehetőséget ad a növekedésre, fejlődésre.
Normális körülmények között a fiatalok 65%-a úgy dönt, hogy találkozik egy szerzővel, az idősebbek 65%-a pedig a családjával tölt időt. Amikor a résztvevőket arra kérték, képzeljék el, hogy néhány héten belül az ország másik részébe költöznek, a fiatalok 80%-a úgy döntött, hogy találkozik valamelyik családtagjával. Ez megerősíti Carstensen elméletét: a szakítás várakozása arra kényszerít bennünket, hogy átállítsuk a prioritásokat.
Elengedtük a múltat
Carstensen elmélete szerint boldogságunk a jelenben felveszi a versenyt azokkal az előnyökkel, amelyeket a jövőben kaphatunk, például új ismeretekből vagy kapcsolatokból. De nem szabad megfeledkeznünk a múltban végrehajtott beruházásokról sem.
Talán volt alkalma kommunikálni egy barátjával, aki már régóta nem volt kedves számodra, egyszerűen azért, mert az iskolából ismered. Vagy talán haboz szakmát váltani, mert sajnálja a kapott oktatást. Tehát a közelgő vég felismerése segít mindent a helyére tenni.
2014-ben egy tudóscsoport Jonel Straw vezetésével kísérletsorozatot végzett. A fiatalokat arra kérték, képzeljék el, nem kell sokáig élniük. Emiatt kevésbé aggódtak az idő és a pénz „elsüllyedt költsége” miatt. A jelen boldogsága fontosabbnak bizonyult számukra. A kontrollcsoportot másképp állították össze: például nagyobb valószínűséggel maradtak egy rossz filmnél, mert fizettek a jegyért.
Ha az időt korlátozott erőforrásnak tekintjük, nem akarjuk értelmetlenségekre pazarolni. A jövőbeli veszteségekről és elválásokról szóló gondolatok segítenek ráhangolódni a jelenre. Természetesen a szóban forgó kísérletek lehetővé tették a résztvevők számára, hogy a képzeletbeli szakításokból profitáljanak anélkül, hogy megtapasztalták volna a valódi veszteségek keserűségét. Pedig a halálos ágyukon az emberek leggyakrabban sajnálják, hogy túl keményen dolgoztak, és túl keveset kommunikáltak szeretteikkel.
Tehát ne feledd: minden jó dolognak vége szakad. Értékeld az igazit.