A sikeres, eredményes felnőttek elbújhatnak az iskolai tanároktól megfélemlített, aluldicsért gyerekektől. Az idegen nyelvek tanára beszél a velük való foglalkozásokhoz való hozzáállásáról, és arról, hogy milyen fontos a támogatás és a kedves szó bármely életkorban.
Az első lecke mindig könnyű: kíváncsiság, öröm, ismerősség. Aztán egy „szörnyű” kérdés: lesz-e lehetősége elkészíteni a házi feladatát? Hiszen a tanítványaim dolgoznak, sokaknak van családjuk, vagyis nincs sok idő. Nem kérdezek, csak tudni akarom. Sőt, néha megkérdezik tőlem: meddig tart, hogy megtanítson?
És attól függ, milyen gyorsan tanulsz. Heti két óra – és hat hónap alatt szókincsre gyarapodik, megtanulja a jelen időt és két múltat: elég olvasni, beszélni és megérteni a beszédet. De ez a feladatok elvégzésétől függ. Ha nem (ami, hangsúlyozom, normális), több leckére lesz szükség. Ezért kérdezem.
És gyakran a felnőtt tanítványom magabiztosan válaszol: „Igen, persze, adj feladatokat!” Aztán jön, és megindokolja magát, hogy miért nem csinálta meg a „házi feladatát”: negyedéves jelentést írt, a kutya megbetegedett… Mintha nem vásárló lenne, aki maga fizeti a leckét, hanem egy iskolás, akit megbírságoltak. és megbüntetik.
Rendben van, mondom, mindent megteszünk az órán. És tudod mit? Ez nem segít. A cég egyik tulajdonosa sokáig magyarázta, hogy a szökőkút elromlott a dachájában.
Ez elszomorít. Miért félnek olyan sokan? Lehet, hogy szidtak az iskolában. De miért élnél tovább átokkal a fejedben? Ezért mindig dicsérem a tanítványaimat. Vannak, akiket ez jobban zavar, mint a szemrehányás.
Egy lány kimondta élete első francia mondatát, én felkiáltottam: „Bravó!”, és elrejtette az arcát, két kézzel eltakarta. Mit? – Soha nem dicsértek meg.
Szerintem ez nem lehet: akit egyáltalán nem dicsértek meg, abból nem lesz jól fizetett szakember, aki szabad akaratából tágítja látókörét, új nyelvet tanul. De nem szokás dicsérni, az biztos.
Néha hitetlenkedve néznek: „Ismerjük az újszerű módszereidet! Azt mondták, hogy dicsérni kell, hát dicsérjetek!” – Tényleg megcsináltad a gyakorlatot! – De nem olyan jól, mint kellene. – Miért kellene, és még az első alkalommal is? Úgy tűnik, valahonnan jött az ötlet, hogy a tanulás könnyű, és aki nem, az a hibás.
De ez nem igaz. A tudást nem sajátítják el, hanem elsajátítják. Ez egy aktív erőfeszítés. És azt is figyelembe kell venni, hogy a tanulók munka előtt vagy után vagy a szabadnapjukon jönnek az órákra, és sok egyéb gondjuk van. És megtanulnak egy új, szokatlan nyelvi rendszert, és dolgoznak vele. Ez a munka megérdemli a jutalmat. És megtagadják a jutalmat. Paradoxon!
Néha mindenkinek szeretnék házi feladatot adni: légy büszke az elszántságodra, örülj, hogy sikerült. Végül is működik! De megegyeztünk: nem lesz feladat, mindent megteszünk az órán. Ezért továbbra is ünnepelni fogom a diákok sikerét.
Nekem (ez titok!) csokoládé érmeim vannak, amelyeket külön érdemekért ítélek oda. Egészen felnőtt emberek: fizikusok, tervezők, közgazdászok… És eljön a pillanat, amikor abbahagyják a zavarba ejtést, és elkezdik azt hinni, hogy nincs miért szidni őket, és van mit dicsérni. Persze ebben bőven van játék. De a felnőttben annyi gyerek van!