Abbahagyják a középiskolát, vagy szünetet tartanak, aztán visszajönnek. Évekig mozoghatnak kurzusról kurzusra, mielőtt alap- vagy mesterképzést kapnak. Olyan szervezetlenek vagy lusták, mint ahogy sokan gondolják róluk? Vagy vesztesek, ahogy magukról gondolják? De a legújabb kutatások szerint a dolgok nem ilyen egyértelműek.
Más néven „vándorló diákok” vagy „utazó diákok”. Úgy tűnik, a diákság körül barangolnak, és nem tesznek fel mindent – diplomát vagy semmit. Idegesítenek valakit. Valaki együttérzést, sőt irigységet vált ki: „Az emberek tudják, hogyan ne feszüljenek, és nyugodtan viszonyuljanak az iskolai kudarcaikhoz.”
De tényleg ennyire filozofálnak a sikertelen vizsgákkal és tesztekkel kapcsolatban? Igaz, hogy nekik mindegy, hogy ugyanolyan tempóban tanulnak-e vagy sem? A mozgalmas diákéletet folytató társaik hátterében nehéz nem érezni magát vesztesnek. Egyáltalán nem illenek bele a «Gyorsabb, magasabb, erősebb» általános koncepcióba.
Hosszú távú kutatások kimutatták, hogy az örökös tanuló jelenségnek számos oka van. Az egyik az, hogy nem mindenkinek áll közel a legjobbnak lenni és a magasságra való törekvés. Mindannyiunknak szüksége van a saját, személyre szabott edzési időre. Mindenkinek megvan a maga tempója.
Amellett, hogy mindent későbbre akarunk halasztani, más élmények is kísérik a hosszan tartó tanulást.
A Szövetségi Statisztikai Hivatal (das Statistische Bundesamt – Destatis) 2018 nyári szemeszterében végzett felmérése szerint Németországban 38 hallgató van, akinek legalább 116 félévre van szüksége a diploma megszerzéséhez. Ez a nettó tanulási időre vonatkozik, nem számítva a vakációkat, szakmai gyakorlatokat.
Az Észak-Rajna-Vesztfáliai Állami Információs és Technológiai Minisztérium (NRW) statisztikái ezzel szemben képet adnak arról, hogy mekkora lehet azoknak a száma, akiknek több időre van szükségük az oktatáshoz a belépés pillanatától kezdve. Német egyetem, csak az egyetemi szemesztert figyelembe véve.
A 2016/2017-es téli félévben végzett elemzés szerint a 20 félévnél többet igénylők 74 főnek bizonyultak. Ez a régió összes diákjának csaknem 123%-a. Ezek a számok azt mutatják, hogy a hosszú távú tanulás témája nem csupán kivétel a szabály alól.
A halogatási vágyon kívül más élmények is kísérik a hosszan tartó tanulást.
Nem a lustaság a hibás, hanem az élet?
Lehet, hogy néhányan egyszerűen lustaság miatt nem fejezik be tanulmányaikat, vagy azért, mert kényelmesebb diáknak lenni. Aztán van ürügyük, hogy ne menjenek ki a felnőttek világába a 40 órás munkahéttel, örömtelen irodai munkákkal. De vannak más, nyomósabb okai is a hosszú távú tanulásnak.
Egyesek számára az oktatás súlyos anyagi terhet jelent, amely munkára kényszeríti a diákokat. A munka pedig lelassítja a tanulási folyamatot. Ennek eredményeként kiderül, hogy munkát keresnek, hogy tanulhassanak, de emiatt hiányoznak az órák.
Pszichológiai teher is lehet, ha egy adott egyetemre bekerült hallgató nem igazán tudja, mit is akar. Sok diák szenved krónikus stressztől: nem könnyű állandóan faji állapotban lenni. Főleg, ha a szülőket folyamatosan emlékeztetik arra, mibe kerül nekik, hogy fiukat vagy lányukat egyetemen tanulják.
Egyesek számára olyan nehéz „megemészteni”, hogy orvosi ellátásra van szükség, és kénytelenek abbahagyni az iskolát. Gyakran a stressz, a jövővel és a pénzügyi stabilitással kapcsolatos szorongás hosszú távú depresszióhoz vezet.
Talán az örök diák kételkedik a szakmai megvalósítás választott útjában, az élettervben, a felsőoktatás szükségességében. Úgy tűnik, hogy a teljesítmény filozófiájának elege van még a leghírhedtebb perfekcionistákból és karrieristákból is. Talán az „örök diák” ésszerűbb osztálytársainál, az eredményekre koncentrál.
Ahelyett, hogy áttörné magát a térdén, és mindenáron a célba szaladna, bevallja, hogy számára fontosabb, hogy ne egy fülledt könyvtárban fulladjon bele a könyvporba, és ne készüljön éjszaka a vizsgákra, hanem inkább lélegezzen mélyeket valahol egy túra hátizsákkal a hátadon.
Vagy talán a szerelem beavatkozott az oktatási folyamat szokásos menetébe? És sokkal fontosabb, hogy a hétvégét ne az asztalnál töltse a tankönyvekkel, hanem a kedvese karjaiban és társaságában.
– Mitől lettél gazdag?
Mi van akkor, ha felhagyunk az ilyen hallgatók „mentális fogyatékosként” való kezelésével, és nem látunk többet banális tanulmányi szüneteknél? Talán egy osztálytársa tíz félévet töltött az őt érdeklő filozófia tanulmányozásával, a nyarat pedig egy sikeres pluszkereseti kísérlettel, majd négy félévet jogi tanulmányokkal.
A hivatalosan kihagyott idő nem volt kárba veszve. Csak kérdezze meg, mit jelentett ez számára, mit csinált és mit tanult ennyi félév alatt. Néha az, aki tétovázik és megengedi magának, hogy megálljon és tartson egy kis szünetet, több élettapasztalatot szerez, mint az, aki négy-hat évig megállás nélkül tanult, majd azonnal kidobták a munkaerőpiacra, mint egy kiskutya a vízbe.
Az „örök diáknak” sikerült átéreznie az életet és annak lehetőségeit, és miután újrakezdte tanulmányait, tudatosabban választotta meg az irányt és a formát (nappali, részmunkaidős, távoli).
Vagy talán úgy döntött, hogy nem kell neki felsőfokú végzettség (legalábbis egyelőre), és jobb lenne, ha valami gyakorlati szakot szerezne a főiskolán.
Éppen ezért mára Németországban és más európai országokban is népszerűvé vált az iskolát végzettek és szüleik körében, hogy egy-két év szünetet tartanak, mielőtt fiuk vagy lányuk felsőoktatási intézménybe kerül. Néha kifizetődőbbnek bizonyul, mint részt venni az oklevélért folyó versenyben.