A gyermekért való törődés a szülői lét örök kísérője. De gyakran a szorongásunk alaptalan. Hiába aggódhatunk pusztán azért, mert keveset tudunk az adott gyermekkor jellemzőiről – mondja Tatyana Bednik gyermekpszichológus.
Pszichológiák: Tapasztalata szerint milyen téves riasztásokat okoznak a szülők a gyerekekkel kapcsolatban?
Tatiana Bednik: Például a családban valakinek autista gyermeke született. A szülőknek pedig úgy tűnik, hogy gyermekük ugyanazokat a gesztusokat teszi, ugyanúgy lábujjhegyen jár – vagyis ragaszkodik a külső, teljesen jelentéktelen jelekhez, és aggódni kezd. Előfordul, hogy az anya és a gyermek temperamentuma nem egyezik meg: nyugodt, melankolikus, ő pedig nagyon mozgékony, aktív. És úgy tűnik neki, hogy valami nincs rendben vele. Valaki aggódik amiatt, hogy a gyermek a játékokért harcol, bár az ő korában ez a viselkedés teljesen normális, és a szülők attól tartanak, hogy agresszívvé nő fel.
Túlságosan hajlamosak vagyunk felnőttként kezelni a gyereket?
T. B.: Igen, a problémák gyakran azzal járnak, hogy nem értjük, mi a gyermek, mik az adott életkor jellemzői, mennyire képes a gyermek szabályozni az érzelmeit és úgy viselkedni, ahogyan mi szeretnénk. Manapság a szülők nagyon koncentrálnak a korai fejlesztésre, és gyakran panaszkodnak: neki csak futnia kell, nem lehet leültetni mesét hallgatni, vagy: egy fejlesztő csoportba járó gyerek nem akar asztalhoz ülni és csinálni. valamit, de körbejár a szobában. És itt egy 2-3 éves gyerekről van szó. Bár még egy 4-5 évesnek is nehéz mozdulatlanul maradni.
Egy másik jellemző panasz, hogy egy kisgyerek szemtelen, dühkitörései vannak, félelmek gyötrik. Ám ebben a korban még nem fejlett az irányításért felelős agykéreg, nem tud megbirkózni érzelmeivel. Csak sokkal később tanulja meg kívülről szemlélni a helyzetet.
Magától megtörténik? Vagy részben a szülőkön múlik?
T. B.: Nagyon fontos, hogy a szülők megértsék és sajnálják őt! De leggyakrabban azt mondják neki: „Csend legyen! Hagyd abba! Menj a szobádba, és ne gyere ki, amíg meg nem nyugszol!» Szegény gyerek már annyira fel van háborodva, és ki is utasítják!
Vagy egy másik tipikus helyzet: a homokozóban egy 2-3 éves gyerek elvesz egy játékot a másiktól – a felnőttek pedig szégyellni kezdik, szidják: „Szégyelld magad, ez nem a te autód, ez Petina, Add oda neki!" De csak még nem érti, hogy mi az „enyém” és mi az „idegen”, minek szidni? A gyermek agyának kialakulása nagymértékben függ a környezettől, a szeretteivel kialakított kapcsolatoktól.
Néha a szülők megijednek attól, hogy először megértették a gyereket, aztán abbahagyták…
T. B.: Igen, nehéz lehet nekik újjáépíteni és megérteni, hogy ez változik. Amíg a gyerek kicsi, az anya nagyon ésszerűen és korrekten tud vele viselkedni, biztosítja, megengedi neki, hogy kezdeményezzen. De most már felnőtt – és az anyja nem áll készen egy lépést sem továbblépni és nagyobb önállóságot adni neki, továbbra is ugyanúgy viselkedik vele, mint a kicsivel. Különösen gyakran a félreértések akkor fordulnak elő, amikor a gyermek tinédzser lesz. Ő már felnőttnek tartja magát, és ezt a szülei nem tudják elfogadni.
Minden életkori szakasznak megvannak a maga feladatai, saját céljai, a gyermek és a szülők közötti távolságnak növekednie és növekednie kell, de nem minden felnőtt áll készen erre.
Hogyan tanuljunk meg megérteni egy gyereket?
T. B.: Fontos, hogy az anya gyermekkorától kezdve ránézzen, reagáljon a legkisebb változásaira, lássa, mit érez: feszült, ijedt… Megtanulja olvasni a gyermek által küldött jeleket, és ő – neki. Ez mindig kölcsönös folyamat. Néha a szülők nem értik: miről beszéljenek egy gyerekkel, aki még mindig nem tud beszélni? Valójában a gyerekkel kommunikálva alakítjuk ki vele ezeket a kapcsolatokat, ez a kölcsönös megértés.
De még mindig hiányzik valami. Hogyan kezelhetik a szülők a bűntudatot?
TUBERKULÓZIS: Nekem úgy tűnik, hogy minden egyszerű. Mindannyian tökéletlenek vagyunk, mindannyian "néhányan", és ennek megfelelően "néhány" és nem ideális gyerekeket nevelünk. Ha elkerülünk egy hibát, elkövetünk egy másikat. Ha egy szülő végül tisztán lát, és látja, hogy mit hibázott, akkor elgondolkodhat azon, hogy mit kezdjen vele, hogyan tovább, hogyan viselkedjen másként. Ebben az esetben a bűntudat bölcsebbé, emberibbé tesz bennünket, lehetővé teszi a fejlődést.