tartalom
Vannak, akik már a puszta gondolattól is fájdalmat éreznek, hogy hazájukat soha nem fogják megbecsülni. Az ilyen hozzáállás veszélyes. Így például a választók hazájuk iránti neheztelése késztette őket arra, hogy nem a lélek hívására, hanem bosszúból szavazzanak Trumpra. Ezt a jelenséget nevezhetjük kollektív nárcizmusnak.
Az újságban megjelenő kép paradox: emberi szemet ábrázol, amelyből ökölbe csap át a könny. Agnieszka Golek de Zavala amerikai pszichológus szerint ez kiválóan illusztrálja vagy metaforája azoknak a Trump-szavazóknak, akiket "kollektív nárcisztikusoknak" nevezett. Neheztelésük bosszúhoz vezetett.
Amikor Donald Trump megnyerte a 2016-os elnökválasztást, a pszichológusnak volt egy sejtése. Úgy vélte, Trumpnak két kampányígérete van: „Amerikát újra nagyhatalommá tegyük”, és „az ő érdekeit helyezi előtérbe”. Mennyire igaz ez a hipotézis?
2018-ban Agnieszka Golek de Zawala felmérést végzett 1730 amerikai válaszadó körében, akik Trumpra szavaztak. A kutató azt szerette volna megtudni, mely hiedelmek játszottak főszerepet választásukban. Ahogy az várható volt, a választók jellemzői, mint a nem, a bőrszín, a rasszizmushoz való hozzáállás és a társadalmi-gazdasági státusz kritikus jelentőségűek voltak. De ez még nem minden: sokakat a neheztelés vezérelt. Trump szavazóit bántotta, hogy az Egyesült Államok nagyhatalom hírneve súlyosan megsérült világszerte.
Mi a közös a futballban és a Brexitben?
Golek de Zavala kollektív nárcisztikusnak nevezi azokat az embereket, akik ilyen jelentőséget tulajdonítanak országuk hírnevének. A pszichológus nemcsak Trump hívei között talált kollektív nárcizmust, hanem más lengyel, mexikói, magyarországi és brit válaszadók körében is – például a Brexit hívei között, akik elutasították az Európai Uniót, mert az „nem ismeri el az Egyesült Királyság különleges helyzetét és káros hatással van a brit politikára «. Ráadásul úgy látták, hogy a migránsok veszélyeztetik az ország integritását.
A kutatónak még a futballrajongók és a vallási közösség tagjai között is sikerült kimutatni a kollektív nárcizmust, ami azt jelenti, hogy láthatóan nem csak a nemzetről van szó, hanem bármely csoporttal való azonosulás módjáról is. Ezt a jelenséget régóta ismerik a szociálpszichológusok.
Ami egy nárcisztikus számára sértő, az nem sérti a nacionalistát
Golek de Zavala felfedezése szerinte nem személyiségjegy, sokkal inkább merev meggyőződés: a kollektív nárcisztikusok valami egészen kivételesnek tartják csoportjukat, ami külön bánásmódot és állandó megbecsülést érdemel. Ehhez elválaszthatatlanul kapcsolódik a hiedelmek második része: csoportjukat állítólag szisztematikusan alábecsülik, figyelmen kívül hagyják és indokolatlanul kritizálják mások – függetlenül attól, hogy valójában hogyan néz ki az ország vagy a közösség.
Egy országot, egy futballcsapatot, egy vallási közösséget bármi különlegessé tehet a kollektív nárciszták számára: katonai hatalom, gazdasági hatalom, demokrácia, vallásosság, siker. A kollektív nárcisztikusok szempontjából elengedhetetlen, hogy ezt a kizárólagosságot ne bírálják méltánytalanul, mert személyes sértésnek tekintik – a csoportot a saját identitás részének tekintik.
Ellentétben a hazafiakkal vagy a nacionalistákkal, az ilyen emberek hosszú távú haragtól szenvednek országuk vagy csoportjuk iránt. A nacionalisták és hazafiak, akik országukat, csoportjukat is a legjobbnak tartják, nem sértődnek meg, ha valaki tiszteletlenséget fejez ki iránta.
Golek de Zavala szerint a kollektív nárcisztikusok hosszan tartó fájdalmaktól szenvednek az országért: nemcsak fájdalmasan reagálnak a kritikára, vagy ott látják a tudatlanságot, ahol nincs, hanem megpróbálják figyelmen kívül hagyni országuk vagy a közösség, amelyhez viszonyulnak, tényleges „hibáit”. tartozik.
A sértett szavazó Achilles-sarka
A neheztelés kellemetlen következményekkel jár: a védekezés és a bosszúvágy. Ezért a kollektív nárcisztikusok gyakran támogatják azokat a politikusokat, akik hajlandóak katonai eszközökhöz folyamodni egy állítólag alulértékelt ország védelmében, és megígérik, hogy megnehezítik az országukban vélt ellenfelek, például a migránsok életét.
Ezenkívül a kollektív nárcisztikusoknak nagyon szűk fogalmuk van arról, hogy kit tekintenek az ország „igazi” polgárának. Paradox módon sokan közülük egyáltalán nem érzik személyes kapcsolatukat az általuk idealizált közösséggel. Úgy tűnik, az összetartozás és az idealizálás kölcsönösen kizárják egymást. A politikában élő populisták nagyon könnyen kezdeményezhetik és kihasználhatják ezeket az ellenérzéseket.
A kutató kiemeli annak fontosságát, hogy az emberek jól érezzék magukat közösségükben vagy csapatukban, érezzék magukat egyetlen és nagy körhöz tartozónak, és tegyenek valamit a csoport többi tagjáért.
Ha tágabban tekintjük a kollektív nárcizmus jelenségét, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy ahol van egy embercsoport, amelyet egy tér, tapasztalat vagy eszme egyesít, ott minden résztvevőnek részt kell vennie a kommunikációban és a közös ügyben.