Miért kell abbahagynunk a gyerekek drukkolását?

Amikor 1971-ben a tanári megjegyzésekkel hazahoztam az első iskolai osztályokat, anyám biztosan örült, hogy a lánya az ő korához képest „kitűnően tud olvasni”. De biztos vagyok benne, hogy nem vette ezt teljesen az érdemének. Miért, 35 évvel később, amikor kinyitottam Lily lányom naplóját, miért alig tudtam visszatartani az izgalmamat? Hogyan történhetett meg, hogy több millió szülőhöz hasonlóan én is teljes felelősséget kezdtem érezni gyermekem sikeréért?

Úgy tűnik, hogy ma a gyermekek oktatása attól a pillanattól kezdve kezdődik, hogy az anyaméhben vannak. Ott kell hallgatniuk a klasszikus zenét. Születésük pillanatától kezdődik a tanterv: kártyák a szemük teljes kifejlődéséig, jelnyelvoktatás, mielőtt beszélni tudnak, úszásoktatás, mielőtt járni kezdenek.

Voltak szülők, akik túl komolyan vették a gyereknevelést Mrs. Bennet idejében a Büszkeség és balítéletben, de akkoriban az volt a kihívás, hogy olyan gyereket neveljenek, akinek a modora a szülő társadalmi helyzetét tükrözte. Ma a szülők feladatai sokkal szerteágazóbbak. Korábban a tehetséges gyermeket „Isten ajándékának” tekintették. Aztán jött Sigmund Freud, aki azt mondta, hogy a szülők közvetlenül befolyásolják a gyerekek fejlődését – legalábbis pszichológiai szempontból. Aztán Jean Piaget svájci pszichológus azzal az ötlettel állt elő, hogy a gyerekek bizonyos fejlődési szakaszokon mennek keresztül, és „kis tudósoknak” tekinthetők.

De sok szülő számára az utolsó csepp a pohárban az volt, hogy a második világháború végén speciális iskolákat hoztak létre a legtehetségesebb gyerekek 25%-ának oktatására. Végül is, ha egy ilyen iskolába járás garantálta gyermekeiknek a fényes jövőt, hogyan hagyhattak el egy ilyen esélyt? "Hogyan tegyünk okosabbá egy gyereket?" – kezdte feltenni magának ezt a kérdést egyre több szülő. Sokan megtalálták a választ a „Hogyan tanítsuk meg a gyereket olvasni?” című könyvében, amelyet Glenn Doman amerikai gyógytornász írt 1963-ban.

Az agysérült gyerekek rehabilitációjáról végzett tanulmányai alapján Doman kidolgozta azt az elméletet, hogy a gyermek agya az első életévben fejlődik a leggyorsabban. És ez véleménye szerint azt jelentette, hogy aktívan foglalkoznia kell a gyerekekkel, amíg el nem érik a három éves kort. Emellett kijelentette, hogy a gyerekek olyan tudásszomjjal születnek, hogy az minden más természetes szükségletet felülmúl. Annak ellenére, hogy csak néhány tudós támogatta elméletét, a „Hogyan tanítsuk meg a gyermeket olvasni” című könyvből 5 millió példányt adtak el világszerte, 20 nyelvre lefordítva.

A gyermekek korai nevelésének divatja az 1970-es években kezdett aktívan fejlődni, de az 1980-as évek elejére a pszichológusok megfigyelték a stresszes gyermekek számának növekedését. Ezentúl a gyermekkort három tényező határozta meg: a szorongás, az állandó önmagunkon végzett munka és a más gyerekekkel való versengés.

A szülői könyvek már nem a gyermek táplálására és gondozására összpontosítanak. Fő témájuk a fiatalabb generáció IQ-jának növelésének módjai voltak. Az egyik bestseller a Hogyan neveljünk okosabb gyereket? — még azt is megígérte, hogy a szerző tanácsának szigorú betartása esetén 30 ponttal növeli. Domannak nem sikerült új olvasógenerációt létrehoznia, de bebizonyította, hogy a szülői szorongás kemény valutává változtatható.

Minél valószínűtlenebbé váltak az elméletek, annál hangosabban tiltakoztak a tudósok, akik azzal érveltek, hogy a marketingesek összekeverték az idegtudományt – az idegrendszer tanulmányozását – a pszichológiával.

Ebben a légkörben helyeztem el első gyermekemet, hogy nézze meg a «Baby Einstein» rajzfilmet (oktató rajzfilmek három hónapos gyerekeknek. – Kb. szerk.). A józan észnek azt kellett volna mondania, hogy ez csak segíthet neki elaludni, de más szülőkhöz hasonlóan én is kétségbeesetten ragaszkodtam ahhoz a gondolathoz, hogy én vagyok a felelős a lányom szellemi jövőjéért.

A Baby Einstein megjelenése óta eltelt öt év alatt minden negyedik amerikai család vásárolt legalább egy videotanfolyamot a gyermekek tanításáról. 2006-ra csak Amerikában a Baby Einstein márka 540 millió dollárt keresett, mielőtt a Disney felvásárolta volna.

Az első problémák azonban megjelentek a láthatáron. Egyes tanulmányok kimutatták, hogy az úgynevezett oktatóvideók gyakran megzavarják a gyerekek normális fejlődését, ahelyett, hogy felgyorsítanák azt. A kritikák erősödésével a Disney elkezdte elfogadni a visszaküldött árukat.

A «Mozart-effektus» (Mozart zenéjének az emberi agyra gyakorolt ​​hatása. — Kb. a szerk.) uralhatatlan: az újszülöttek, akik még nem tudják, hogyan irányítsák a testet, kénytelenek a gyerekek zongorán játszani a speciálisan felszerelt sarkokban. Még az olyan dolgok is, mint az ugrálókötél, beépített lámpákkal rendelkeznek, hogy segítsenek gyermekének emlékezni a számokra.

A legtöbb idegtudós egyetért abban, hogy az oktatási játékokkal és videókkal szemben túl magasak, ha nem alaptalanok az elvárásaink. A tudomány a laboratórium és az általános iskola határára szorult. Az igazság szemcséi ebben az egész történetben megbízható bevételi forrásokká váltak.

Nemcsak arról van szó, hogy az oktatójátékok nem teszik okosabbá a gyereket, hanem megfosztják a gyerekeket attól a lehetőségtől, hogy fontosabb, rendszeres játék közben elsajátítható készségeket sajátítsanak el. Azt persze senki nem mondja, hogy a gyerekeket egyedül kell hagyni egy sötét szobában, az értelmi fejlődés lehetősége nélkül, de a rájuk nehezedő túlzott nyomás még nem jelenti azt, hogy okosabbak lesznek.

John Medina idegtudós és molekuláris biológus ezt magyarázza: „A tanuláshoz és a játékhoz stresszt adni nem produktív: minél több stresszhormon pusztítja el a gyermek agyát, annál kisebb az esély a sikerre.”

Egyetlen más terület sem tudta úgy hasznosítani a szülői kételyeket, mint a magánoktatás területét. Alig egy generációval ezelőtt az extra-tutori foglalkozások csak lemaradó gyerekek számára voltak elérhetőek, vagy akiknek vizsgára kellett tanulniuk. A Sutton Trust jótékonysági oktatási szervezet tanulmánya szerint jelenleg az iskolások mintegy negyede a kötelező órákon kívül tanárokkal is tanul.

Sok szülő arra a következtetésre jut, hogy ha egy bizonytalan gyermeket egy felkészületlen tanár tanít, az a pszichológiai probléma további súlyosbodása lehet.

Ahelyett, hogy a stréberek világát hoznánk létre, depresszióssá és idegessé tesszük a gyerekeket. Ahelyett, hogy segítené őket az iskolában, a túlzott nyomás alacsony önbecsüléshez, az olvasási és matematikai vágy elvesztéséhez, alvási problémákhoz és a szülőkkel való rossz kapcsolatokhoz vezet.

Sok szülő nem vette észre, hogy a legtöbb viselkedési probléma a gyermekei által nehezített nyomás eredménye. A gyerekek úgy érzik, hogy csak a sikereikért szeretik őket, majd elkezdenek eltávolodni szüleiktől, attól tartva, hogy csalódást okoznak nekik. Nem csak a szülők a hibásak. Verseny, állami nyomás és státuszmániás iskolák légkörében kell felnevelni gyermekeiket. Így a szülők folyamatosan attól tartanak, hogy erőfeszítéseik nem elégségesek ahhoz, hogy gyermekeik felnőttkorban sikeresek legyenek.

Elérkezett azonban az idő, hogy a gyerekeket visszaadjuk a felhőtlen gyermekkorba. Fel kell hagynunk azzal a gondolattal nevelni a gyerekeket, hogy ők legyenek a legjobbak az osztályban, és hogy iskolájuk és országuk az oktatási rangsor élére kerüljön. Végül a szülői siker fő mércéje a gyermekek boldogsága és biztonsága, nem pedig az osztályzata.