A városon kívül nem csak tiszta levegőt szívhatunk és gyönyörködhetünk a kilátásban, hanem magunkba is nézhetünk. Vladimir Dashevsky pszichoterapeuta mesél felfedezéseiről, és arról, hogy az ablakon kívüli természet hogyan segíti a terápiás folyamatot.
Tavaly nyáron a feleségemmel úgy döntöttünk, hogy bérelünk egy dachát, hogy kiszökjünk a fővárosból, ahol az önelzáródást töltöttük. A vidéki házak bérbeadásáról szóló hirdetéseket tanulmányozva beleszerettünk egy fényképbe: világos nappali, üvegajtók a verandára, körülbelül húsz méterrel arrébb - a tó.
Nem mondhatnám, hogy azonnal elvesztettük a fejünket ettől a helytől, amikor odaértünk. A falu szokatlan: a mézeskalács házak, mint Európában, nincsenek magas kerítések, csak alacsony kerítés van a telkek között, fák, fiatal arborvitae és még pázsit helyett. De volt föld és víz. Szaratovból származom, és a Volgán nőttem fel, ezért régóta szerettem volna a víz közelében élni.
A tavunk sekély, lehet gázolni, tőzeg szuszpenzió van benne – úszni nem lehet, csak nézni és fantáziálni. Nyáron egy rituálé alakult ki magától: esténként lenyugodott a nap a tó mögé, a verandán üldögéltünk, teáztunk és gyönyörködtünk a naplementében. Aztán jött a tél, befagyott a tó, és az emberek elkezdtek rajta korcsolyázni, síelni és motoros szánokkal közlekedni.
Csodálatos állapot ez, ami a városban lehetetlen, nyugalom, kiegyensúlyozottság pusztán abból fakad, hogy kinézek az ablakon. Nagyon furcsa: mindegy, hogy süt a nap, esik vagy hó, az az érzésem, hogy bele vagyok írva az események menetébe, mintha egy közös terv része lenne az életem. És a ritmusaim, akár tetszik, akár nem, szinkronizálódnak a napszakkal és az évszakkal. Könnyebb, mint az óramutatók.
Beállítottam az irodámat, és néhány ügyféllel online dolgozom. A nyár fele a dombra néztem, most pedig megfordítottam az asztalt és látom a tavat. A természet lesz a támaszpontom. Ha egy ügyfél pszichés egyensúlyhiányban szenved, és az állapotom veszélyben van, elég egy pillantás az ablakon ahhoz, hogy visszanyerjem a békémet. A kinti világ úgy működik, mint egy egyensúlyozó, amely segít a kötéltáncosnak megőrizni az egyensúlyát. És láthatóan ez az intonációban, a nem rohanás, szünetre való képességben nyilvánul meg.
Nem mondhatom, hogy tudatosan használom, minden magától történik. Vannak olyan pillanatok a terápiában, amikor teljesen bizonytalan, hogy mit kell tenni. Főleg, ha az ügyfélnek nagyon erős érzelmei vannak.
És hirtelen úgy érzem, hogy nem kell semmit, csak lennem, és akkor a kliens számára bizonyos értelemben a természet részévé is válok. Mint hó, víz, szél, mint valami, ami egyszerűen létezik. Valami, amire támaszkodhat. Úgy tűnik számomra, hogy ez a legnagyobb, amit egy terapeuta adhat, nem szavakkal, hanem az ember létezésének minőségét ebben a kapcsolattartásban.
Még nem tudom, hogy itt maradunk-e: a lányomnak óvodába kell mennie, a háziasszonynak pedig saját tervei vannak a telken. De biztos vagyok benne, hogy egyszer lesz saját otthonunk. És a tó a közelben van.