A közelmúlt szexbotrányaival a határok rendkívül fontos témája forró téma lett az iskolákban. Maga ez a fogalom inkább fizikai hiposztázisában jelenik meg. De az ember „láthatatlan teste” határainak megsértése vagy betartása sokkal bonyolultabb probléma, mint a tapintható érintkezés, a csókok, az ölelés és a szex – mondja Szergej Volkov filológus és tanár.
Egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy ezek a láthatatlan határok minden ember számára hol húzódnak, és hogyan ne sértsék meg őket. A fejlődés részben harc a határaival belülről, és azokon túljutás. Vagy néhányuknak. Ahogy az ember fejlődik, bizonyos határai megváltoznak. És néhányan soha nem fognak megváltozni. Ami valószínűleg jó.
Bármilyen pedagógia részben az invázió, a határok megsértése, a túllépésre való felszólítás pedagógiájának bizonyul. Nem nélkülözheti az inváziót, mint technikát – és ez valahol lendületet ad a fejlődésnek, valahol pedig sérüléshez vezet. Vagyis egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy a határok bármilyen megsértése erőszak és gonoszság (bár ez valahogy kétségesnek hangzik).
Amikor egy hirtelen feladattal elkábítjuk a gyerekeket, szokatlan módon ütköztetünk ismerős tényekkel, kihozzuk a tanulókat az érzelmi egyensúlyból, hogy a hibernációból az óra „mozgásába” kerüljenek (például a megfelelő hangulatot teremtő zenét kapcsoljuk be). , olvass el egy erősen «töltött» szöveget, mutass meg egy filmet) — ez is a határsértés területéről. Ébredj fel, érezz, gondolkodj, kezdd el a belső munkát – ez nem rúgás, rázkódás, invázió?
És amikor például ugyanaz a Zoja Alekszandrovna, akit Olga Prokhorova emlékszik, amikor tanárként krétakeresztet húzott a feje búbjára („A hülyéket megjelöljük”), amikor ez a Zoya belépett az osztályba, és teátrális hangon azt mondta, ujjával egy diákra mutatva: „Csak TUDOD, hogyan írják helyesen az értelmiség szót”, Kinek érezte magát?
Egy meztelen férfi, akit azonnal közszemlére tettek, elválasztva a tömegtől ("Engedj el, miért sértesz meg?")? Vagy egy figyelmességgel megáldott titkos tudás hordozója, egy hatalommal ruházott bűvész, aki igazán tudja, hogyan kell megírni ezt a nehéz szót?
És mit lehet kívánni: még, többet ilyen trükköt (elvégre ez csak egy váratlan lépésre épített trükk volt, sokszor ilyen trükkökkel tartunk egy órát) – vagy éppen ellenkezőleg, soha és semmiért?
Átlépjük mások határait, nemcsak kiabálunk a gyerekkel vagy megalázzuk, hanem egyáltalán dicsérjük is.
Átlépjük mások határait, nemcsak kiabálunk a gyerekkel, vagy megalázzuk, hanem mindenki előtt dicsérjük is (óvodából emlékszem a mostani esetlenségemre és iszonyatos kényelmetlenségemre), szeretetteljesen ironizálunk felette, a táblához szólítjuk ( nem írt alá engedélyt arra, hogy ezt megtegyük – saját testét akaratunk szerint a tér egy másik pontjára vigye), minősítést adott neki…
Igen, akár csak előtte megjelenve: ki mondta, hogy az ő határait nem sérti a színvilág vagy a ruháink stílusa, a hangszín, a parfüm vagy annak hiánya, nem beszélve a beszédstílusról vagy az ideológiáról kifejezve? „Ki akartam húzni a szavait a fülemből, mint a rohadt szilánkokat” – ez is a határok áttöréséről szól.
Ha valaki komolyan úgy dönt, hogy nem sérti meg a másik határait, attól tartok, csak lefekszik és meghal. Bár még ezzel is kétségtelenül meghódítja valakinek a határait.
Miért csinálom ezt? Arra, hogy ha hirtelen a követelmények formalizálása felé fordul a dolog a láthatatlan (könnyebben látható) határok megsértése terén, akkor itt nem lehet egyszerű megoldásokat találni. És igen, megértem, hogy ezzel a szöveggel is sokak határait sértettem meg, és ezért elnézést kérek.