Az első dolog, ami felkelti a szemét, természetesen a gazdag növényzet, a számtalan pálmafa, cserje és virág. A leromlott állapotú villák egykori szépségükre emlékeztetnek. Úgy tűnik, a változatos kubaiak felveszik egymással a versenyt a testdíszítésben (tetoválások és piercingek formájában) és a színes ruhákban. Kiemelkedő forradalmárok képei néznek ránk festett portrékról, szobrokról, házfalak freskóiról, emlékeztetve a múlt eseményeire és az itt még ma is uralkodó személyi kultuszra. És persze az atlanti szörf hangja, amit az elhaladó régi orosz és amerikai autók hangszóróiból latin zene hangjai szakítanak meg. Utazásom Havannából indult, majd egy sor további jelentős turisztikai központ, megyei kisvárosok és kis falvak következtek, amelyek néha több házból is állnak.
Mindenhol, bárhol is voltunk, találkoztunk lovaskocsikkal – szállították az embereket és a különféle rakományokat. Hatalmas ökrök, párban, elválaszthatatlanul, mint a sziámi ikrek, egész életükben szántják ekével a földet. A gazdák szamarat, tehenet, sőt kecskét is használnak áruszállításra. Úgy tűnik, hogy több állat dolgozik a szigeten, mint ember. Maguk a tulajdonosok pedig inkább korbáccsal, bántalmazással és veréssel „jutalmazzák” őket. A buszozás során szörnyű jelenetnek lehettem szemtanúja, amikor egy lesoványodott tehén összeesett az út közepén, és a vezető rugdosni kezdte szegény állatot. Az utcakutyák, amelyekből sok van a kubai városok utcáin, szintén nem ismerik az emberi kedvességet: kimerülten nem is adják fel magukat, megijednek minden járókelőtől és mozgástól. A házak falára, lámpaoszlopokra koszorúként lógnak az énekesmadaras ketrecek: a tűző nap sugarai alatt lassan elpusztulásra ítélt madarak énekükkel „kedvesítik” az embereket. Sajnos Kubában számos szomorú példa van az állatok kizsákmányolására. A bazárok polcain több a hús, mint a gyümölcs és a zöldség – ez utóbbiak csekély választéka döbbent meg (elvégre a trópusok!). Végtelen legelők a szarvasmarhák számára – úgy tűnik, területük már régen meghaladja az erdőt. Az erdőket pedig hatalmas léptékben vágják ki és szállítják Európába bútorgyárak számára. Sikerült meglátogatnom két vegetáriánus éttermet. Az első magában a fővárosban található, de a másodikról szeretnék bővebben mesélni. Egy csendes sarok Havannától hatvan kilométerre nyugatra, Las Teraza faluban. Ott, az „El Romero” ökoétteremben különféle vegetáriánus ételeket kóstolhat meg, amelyekhez a termékeket a tulajdonos saját kertjében termesztik, és nem tartalmaznak kémiai kiegészítőket.
Az étterem étlapján rizses és feketebabos ételek, sült banán, gyümölcssaláták, valamint különféle forró burgonya, padlizsán és sütőtök ételek szerepelnek. Sőt, a séf szükségszerűen egy kis ajándékot készít minden vendég számára: alkoholmentes koktélt vagy édességeket sörbet formájában. Az El Romero egyébként tavaly bekerült Kuba legjobb tíz étterme közé, amit a pincérek sem felejtenek el megemlíteni. A helyi árak meglehetősen ésszerűek, mint minden turisták számára kialakított létesítményben (a helyi lakosság nem engedheti meg magának ezt a luxust). Az intézmény nem használ műanyag, papír szalvétát és egyéb eldobható háztartási cikkeket, hogy ne szennyezze a környezetet (még a koktélokhoz való szívószálakat is újrafelhasználható bambusz formájában mutatják be). Utcai macskák és csirkehús csirkék nyugodtan bemennek az étterembe – a személyzetnek eszébe sem jut elkergetni őket, hiszen az étterem házirendje szerint minden élőlénynek egyenlő jogai vannak az emberrel. Ez az étterem csak öröm volt számomra, mert mint ilyen, a szigeten nincs kubai konyha: pizza, tészta, hamburger, és ha valaki vegetáriánusra kér, az biztosan sajttal lesz. Maga a természet, tele színeivel, emlékeztetett bennünket arra, hogy a trópusokon jártunk: szokatlanul gyönyörű vízesések, homokos strandok, ahol a homok rózsaszín színt áraszt, akár egy könnycsepp, átlátszó óceánvíz, amely minden színben ragyog a távolban. kék. Flamingók és gémek, hatalmas pelikánok, akik kőként zuhannak a vízbe halvadászat közben. A vidéki lakosság kíváncsi nézetei, amelyek, meg kell mondanom, nagyon tehetségesek és találékonyak: a street art nem hagyott közömbösen. Tehát különféle szobrok és utcai dekorációk készítéséhez régi autóalkatrészeket, kemény szemetet, háztartási cikkeket és egyéb szemetet használnak. A turistáknak szánt ajándéktárgyak készítéséhez pedig alumíniumdobozokat használnak – kalapokat, játékokat, sőt női táskákat is készítenek belőlük. A kubai fiatalok, a graffiti rajongói többszínű rajzokkal festik ki a házak bejáratait és falait, amelyek mindegyikének megvan a maga jelentése és tartalma. Minden művész igyekszik közvetíteni nekünk valamit a sajátjából: például azt, hogy tisztességesen kell viselkedni és nem szemetelni a környezetet.
Nagyszabású akciót azonban sem a lakosság, sem a kormány oldaláról nem láttam a szigeten történt szemétszállítással kapcsolatban. A legdrágább és strandjairól híres Koe Coco-sziget általában teljes átverésnek tűnt… Mindent, ami a turisták látómezejébe esik, gondosan megtisztítják, és egy ideális hely, a paradicsom benyomását keltik. De a tengerparton haladva a szállodai zónától távolodva világossá válik, hogy ez nem így van. Gyakran a műanyag, az egész ökológia igazi csapása, szilárdan gyökeret vert a természeti tájban, és „megragadja a területet”, kényszerítve az óceán lakóit, puhatestűeket, halakat és tengeri madarakat, hogy összekuporodjanak mellette. A sziget mélyén pedig egy hatalmas építési szemétlerakóba bukkantam. Igazán szomorú kép, gondosan elrejtve a külföldiek elől. Csak az egyik strand bejáratánál láttam két tartályt a szelektív szemétgyűjtésre, és egy plakátot, ahol a turistákat arra kérik, hogy vigyázzanak a sziget növény- és állatvilágára. Kuba légköre nagyon kétértelmű. Magamban arra a következtetésre jutottam, hogy a szegénységbe belefáradt kubaiak az ivásban és a táncban lelnek vigaszt. Az állatvilág iránti „ellenszenvük” és a természet figyelmen kívül hagyása nagy valószínűséggel az elemi ökooktatás kezdeti hiánya. A turisták előtt nyitva álló sziget határai szorosan le vannak zárva maguknak a polgároknak: a lakosság 90%-a csak a régi csőtévék képernyőjéről lát külföldre, az internet pedig itt a nagyon gazdag emberek számára elérhető luxus. Nincs információcsere a külvilággal, nincs változás a tapasztalatokban és a tudásban, ezért nemcsak az ökooktatás területén van stagnálás, hanem a minden élőlényhez való etikus hozzáállásban is. Egy olyan korszakban, amikor az egész világ fokozatosan felismeri, hogy „a Föld közös otthonunk, és meg kell védeni”, Kuba, mint külön bolygó Latin-Amerika szigetei és az egész világ, tengelye körül forog, elavult fogalmakkal él. Véleményem szerint a szigeten nincs szabadság. Nem láttam büszkén kiegyenesedett vállat és boldog emberek arcát, és sajnos nem mondhatom, hogy a kubaiak szeretik nagy örökségüket, magát a természetet. Bár ő a fő attrakció, akiért érdemes ellátogatni a „szabadság” szigetére.