Néha kudarcot vallunk az önmagunkkal és a körülményekkel vívott küzdelemben. Nem akarjuk feladni és reménykedni a csodában és hibázni. Derek Draper pszichoterapeuta elgondolkodik azon, miért fontos időben beismerni a vereséget.
Korábban a politikában dolgoztam, és ismertem az öreg Lord Montagot, a brit parlament egyik képviselőjét. Gyakran emlékszem a kedvenc mondatára. „Az emberek változhatnak” – mondta ravasz csillogással a szemében, majd kis szünet után hozzátette: „Öt százalék és öt perc.”
Ez a gondolat - természetesen cinikusan - természetesnek hangzott egy olyan ember ajkáról, akinek környezetében a színlelés a dolgok rendjén volt. De amikor elhatároztam, hogy terapeuta leszek, és elkezdtem gyakorolni, többször is elgondolkodtam ezeken a szavakon. Mi van, ha igaza van? Tévedünk a saját rugalmasságunkkal kapcsolatban?
Az én tapasztalatom: nem. Emlékszem magamra fiatalkoromban. Kábítószerrel foglalkoztam és vad életet éltem, hosszan tartó depresszióm volt. Most az életem megváltozott. Százalékosan 75%-kal az elmúlt öt évben.
Változást látok a betegekben. Akár egy hét múlva is megjelenhetnek, de akár évekig is eltarthatnak. Néha már az első munkamenetben észrevehető a fejlődés, és ez nagy siker. De gyakrabban ezek a folyamatok lassabban mennek végbe. Hiszen akkor próbálunk futni, amikor nehéz súlyok lógnak a lábunkon. Nincs fémfűrészünk vagy kulcsunk a bilincsekhez, és csak az idő és a kemény munka segíthet ledobni őket. Az az öt év, ami alatt át tudtam gondolni az életemet, az előző öt év önmagamon végzett kemény munkám eredménye.
Néha valakinek emlékeztetnie kell az igazságra: vannak dolgok, amelyeket nem tudunk megjavítani.
De néha nem jön be a változás. Ha nem sikerül előrelépnem egy ügyféllel, ezer kérdést teszek fel magamnak. Elbuktam? Muszáj elmondanom neki az igazat? Lehet, hogy nem vagyok erre a munkára készült? Néha szeretnéd kicsit korrigálni a valóságot, pozitívabbá tenni a képet: hát most legalább látja, hogy mi a probléma, és merre tovább. Talán egy kicsit később visszatér a terápiához.
De az igazsággal élni mindig jobb. Ez pedig azt jelenti, hogy elismered, hogy nem mindig tudhatod, hogy a terápia működni fog-e. És nem is tudod rájönni, hogy miért nem működött. A hibákat pedig súlyosságuk ellenére is fel kell ismerni, nem pedig racionalizálással próbálni enyhíteni.
Az egyik legbölcsebb mondás, amit valaha olvastam, Donald Winnicott kiváló pszichoanalitikustól származik. Egy napon egy nő fordult hozzá segítségért. Azt írta, hogy a kisfia meghalt, kétségbeesett, és nem tudja, mit tegyen. Rövid, kézzel írt levélben visszaírt neki: „Sajnálom, de nem tudok segíteni. Ez egy tragédia.»
Nem tudom, hogyan fogadta, de szeretem azt hinni, hogy jobban érezte magát. Néha valakinek emlékeztetnie kell minket az igazságra: vannak dolgok, amelyeket nem tudunk megjavítani. A jó terápia lehetőséget ad a változásra. De biztonságos teret is ad, ahol beismerhetjük a vereséget. Ez vonatkozik a kliensre és a terapeutára is.
Amint megértjük, hogy a változás lehetetlen, át kell váltanunk egy másik feladatra – az elfogadásra
Ezt a gondolatot a legjobban a 12 lépésből álló program fogalmazza meg, bár ők a jól ismert „lelki békéért imából” (akárki írta is) vették át: „Uram, adj békét, hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni, adj a bátorságot, hogy megváltoztassam, amin változtatni tudok, és adj bölcsességet, hogy meg tudjam különböztetni egyiket a másiktól.
Talán a bölcs, öreg Lord Montag, aki szívleállásban halt meg, azokhoz intézte szavait, akik soha nem fogták fel ezt a megkülönböztetést. De szerintem csak félig volt igaza. Nem akarok megválni attól a gondolattól, hogy a változás lehetséges. Talán nem 95%, de még mindig képesek vagyunk mélyreható és tartós változásra. De amint megértjük, hogy a változás lehetetlen, át kell váltanunk egy másik feladatra – az elfogadásra.