Most 46 éves, van egy 29 éves nagyfiúm, ami arra utal, hogy 17 évesen megszületett a fiam. Terhes lettem a barátommal való egy éves kapcsolatom eredményeként. Megijedtem, mert nem igazán értettem, mi történik a testemben, és nem vettem észre, milyen felfordulásokkal járt ez az esemény.
Szüleim azonnal időpontot kértek egy nőgyógyászhoz abortusz céljából. A sors úgy akarta, hogy egy nagyon „konzervatív” orvosra „essek”, aki magánéletben felsorolta az általam vállalt kockázatokat (különösen a meddőség kockázatát). Ezt az interjút követően kiálltam a szüleimmel, és rájuk erőltettem az akaratomat, hogy megtartsam a gyereket.
A fiam a büszkeségem, életem küzdelme, és egy nagyon kiegyensúlyozott gyerek, nagyon társaságkedvelő… Azonban az elején nem sikerült megnyerni. A nagy bűntudattól hajtva (aminek fenntartásában édesanyám nagyban segített), állapotom bejelentése után azonnal otthagytam az iskolát. „Kénytelenek” voltunk összeházasodni. Így hát találtam magamnak háziasszonyt, falun éltem, a házammal és a mindennapi látogatásokkal a szüleimnél, csak foglalkozások miatt.
„Soha nem szakadtam el a gyerekemtől”
A válás gondolata hamar felmerült bennem, azzal a szándékkal, hogy elfoglaljak. Sokat tanultam, talán elfelejtettem, hogy nem vagyok képes egyedül nevelni a fiamat, ahogyan anyám évek óta javasolta. De soha nem szakadtam el a gyerekemtől: a napi gondozás ő volt, de az oktatása én voltam. Gondoskodtam az igényeiről, a hobbijairól, az orvoslátogatásokról, a vakációról, az iskoláról…
Ennek ellenére úgy gondolom, hogy a fiamnak boldog gyermekkora volt, sok szeretettel, bár néha el is ájultam. Viszonylag nyugodt serdülőkora volt, és tiszteletreméltó végzettsége volt: Bac S, főiskola, most pedig gyógytornász. Ma nagyon jó a kapcsolatom vele.
Ami engem illet, nagyon nehezen találtam meg az egyensúlyomat. Hosszú évek pszichoanalízise után mára kiteljesedett nő vagyok, diplomás (DESS), a területi közszolgálat tagja, de kemény munka és kitartó pofátlanság árán.
Visszatekintve, a sajnálatom egyáltalán nem a 17 éves gyermekvállalás mellett döntött. Nem, ma keserű emlékeim vannak a házasságomról és az akkori kapcsolatomról anyámmal. A lealacsonyodás, amelyben voltam, és a nehézségek, amelyekből ki kellett volna szabadulnom, ugyanakkor olyan erőt adott az élethez, amiben egyébként nem tudtam volna.
Hol vannak az apák a történelemben?
Akarsz erről beszélni a szülők között? Hogy elmondja a véleményét, elhozza a tanúvallomását? Találkozunk a https://forum.parents.fr oldalon.